A brit menőség esszenciája - Kingsman: A titkos szolgálat

Ez a film iszonyatosan kúl - ezt gondoltam úgy az utolsó tíz percig. A véleményemmel nem voltam túl népszerű, de ez még nem tántorított el tőle. A későbbiekben részletezem a problémámat, de most egyelőre maradjunk annál, hogy sosem láttam még ennyi szép öltönyt egy rakáson, talán csak a Mad Men-ben.

A történet a szokásos tinédzserkém-filmek megszokott folyásához igazodik: adott a kicsit béna, rossz helyzetből induló, lehetőleg vézna főhős, akinek különböző próbákat kell kiállnia, hogy a titkos szervezet tagja lehessen. Közben általában megszerzi a nőt lányt, megtanul tékvandózni és maga lesz a megtestesült menőség. A Kingsman abban különbözik korábbi társaitól, hogy mivel egy Mark Millar-képregényből készült (ő írta a Kick/Ass-t), sokkal több a Tarantinót is megszégyenítő vérfürdő, és a szuperkütyük is különösen fantáziadúsak. A kerekasztal modern lovagjaira - az ő nevüket használják kódnévként az ügynökök - pedig természetesen azért van szükség, mert mindig van egy őrült, aki fel akarja robbantani a világot. 

Aki eddig nem volt szerelmes Colin Firth-be, az most az lesz. Aki nem, annak nem tudom milyen ízlése van, de az, ahogy makulátlanul elegáns öltözékben ellátja a baját egy kocsmányi brit low life-nak, az egyszerre kiváló szórakozás és egyben fényképezési bravúr. És akkor a templomos jelenetről még nem is beszéltem, ami egyértelműen a Kill Bill-t idézi; és ha már Tarantino, akkor nem lehet elmenni a műlábú testőr/asszisztens, Gazelle mellett, aki kétségtelenül méltó versenytársa Colin Firth karakterének, ha tökösségről van szó, és méltó főhajtás Quentin főhősnői előtt. A pösze Samuel L. Jackson szupervicces, a főhős Eggsyt játszó Taron Egerton pillantására biztos, hogy jó pár bugyi a földre csusszant, de emellett eléggé aranyos és menő is. Morbid vizuális orgia az egész, és az alapjául szolgáló képregénynél fényévekkel  jobb.

És akkor térjünk rá egy mondat erejéig a problémámra. Az interneteken sok helyen vitatták az análszexes poént, ami nyilván a kemény akciójelenetek után csak rá akart tenni még egy lapáttal a film szupermaszkulin világára, de én teljesen feleslegesnek éreztem; és azt hiszem, főképp azért, mert  Harry Hart (Firth) végig úriembert akar nevelni Eggsyből. Értem, hogy ő ettől őrzi meg a "rosszfiús imázsát" meg hogy ez egy újabb fricska a James Bond-filmeknek, de valamiért engem nem ragadott meg a dolog.

Nem akarom negatív mondatokkal befejezni a bejegyzést, mert szó sincs róla, hogy ne tetszett volna a film, sőt. Hihetetlenül élvezetes és szórakoztató volt, a teljesen eltúlzott vérfürdők és a teljesen reális társadalmi kérdésfelvetések egészen finom összhangját hozta.  

Könyves Oscar-díj 2015

A booktuber-közösségben (azaz azok között, akik könyvekről szóló videókat töltenek fel a YouTube-ra) körülbelül két éve jött divatba az a tag, amiben könyveknek osztják ki az Oscar-díjakat, természetesen a műfajhoz igazítva a kategóriákat. Én ugyan nem készítek videókat, de mivel nagy rajongója vagyok mind a filmeknek, mind a könyveknek (nem tudom, feltűnt-e), ezért idén én is elkészítettem a magam listáját. A sorrendben az idei Oscar-díjátadó menetrendjét követtem, amit tegnap délután megnéztem, de egy-két beszédtől és számtól eltekintve nem volt érdemes időt szakítani rá. Lehet, hogy egy olyan évben, amikor mindenki a társadalmi tudatossággal van elfoglalva, nem feltétlenül Neil Patrick Harris volt a legjobb választás műsorvezetőnek. Ami a saját választásaimat illeti, érdekes volt szembesülni vele, hogy az a 40 könyv, amit tavaly elolvastam, igazából mennyire kevés, és hogy ebből kifolyólag viszonylag nehéz volt némelyik kategóriában megfelelő győztest "hirdetnem". De ez is csak arra ösztönöz, hogy idén többet olvassak és változatosabban. Vágjunk is bele!

1. Legjobb férfi mellékszereplő - Levi (Fangirl)

Tudom, hogy Levi-t gyakorlatilag akár a Fangirl férfi főhősének is lehetne tekinteni, de egyrészt nem nagyon volt más jelöltem, másrészt pedig Rainbow Rowell könyve szerintem tényleg inkább szól a főhősnő, Cath önfelfedezéséről, és ebben Levi inkább csak segítő szerepet játszik. Azt viszont kiválóan: Levi az egyik legcukibb, legszerethetőbb fiú, akivel könyvben valaha találkoztam.

2. Legszebb borító (Legjobb jelmez) - Szíved helyén épül már a Halálcsillag

Nem elég, hogy a szürke-sárga-fekete az egyik kedvenc színkombinációm, még retro is, meg Star Wars is, szóval nem volt kérdés, ki nyer ebben a kategóriában. Ezt a könyvet minden egyes alkalommal kézbe kellett vennem, amikor bementem egy könyvesboltba - aztán meghozta a Jézuska (még 2013 karácsonyán), és akkor már csak a könyvespolchoz kellett odajárulnom, hogy végigsimítsam a prémium papírt.

3. Legjobb novella vagy kis terjedelmű könyv (Legjobb rövidfilm) - The Queen's Army

Nem ez lesz az utolsó kategória, amiben feltűnik Marissa Meyer valamelyik alkotása. A Holdbéli krónikák-sorozathoz írt novellái abszolút egyenrangúak a könyvekkel, mindig érdekes információkkal egészítik ki a világot, és ha nem is kapcsolódnak szervesen a történethez (fenti történet egyébként igen), akkor is izgalmasak önmagukban.

4. Legjobb női mellékszereplő - Iko (Cinder) 

Ez volt az a kategória, amire magamban rögtön rávágtam a választ. Iko aranyos, vicces, menő, jószívű - minden megvan benne, ami egy jó baráthoz kell. A karaktere különösen a Holdbéli krónikák második részében jut nagyobb szerephez (akik olvasták, értik, mire gondolok ;), de már az első könyvben is a szívünkbe lopja magát.

5. Legjobb leírások (Legjobb vizuális effektek) - Üresek városa 

Ransom Riggs már a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei-ben is bebizonyította, hogy ha kell, csodálatos bekezdéseket tud írni - legyen szó tájleírásról, szörnyetegekről, vagy belső vívódásról. Azt, hogy a sorozat második könyvében ezt még magasabb szintre emelte, én részben a feleségének, Tahereh Mafi-nak tudom be, akinek én ugyan egyáltalán nem szeretem a stílusát, de a lírai vénáját elismerem. Egy kicsit.

6. Egy könyv, amiből jó animációs film lehetne (Legjobb animációs film) - A vérgróf

Lehet, hogy meglepő választás, de miután rátaláltam a Nyugat+Zombik képregényre, nem volt kétségem afelől, hogy egy vámpíros történet, ami a századelő Budapestjén játszódik, mennyire jól mutatna animált formában.

7. Legjobb csavar (Legjobb fényképezés) - Sharp Objects 

Gillian Flynn-be még 2013-ban szerettem bele, amikor elolvastam a Gone Girl-t - nem is értem, minek vártam ilyen sokat azzal, hogy belefogjak egy másik könyvébe. A Sharp Objects legalább olyan felkavaró, mint előbbi kötet, és krimiről lévén szó, nem lehet vége nagy csavar nélkül.

8. Legjobb történelmi regény/non-fikció (Legjobb dokumentumfilm) - A francia nők nem híznak

Nagy dolgokat fogok mondani: ez a könyv megváltoztatta a gondolkodásomat. Mireille Giuliano írásában főleg az fogott meg, hogy mennyire emberi és pozitív volt az egész: bár diétás könyv, de nem a tiltásokról szól, és komoly élettapasztalat van mögötte, de néha megmosolyogtat.

9. Legjobb/legösszetettebb világ (Legjobb eredeti forgatókönyv) - Cinder (Holdbéli krónikák)

Disztópia is, lányok is a főhősök, szerelem is van benne, de valahogy mégis magával ragadott Marissa Meyer világa. Valahogy mégis kiemelkedett a tizenkettő-egy-tucat disztópikus YA-sorozatok közül. Komplex társadalmak, részletes leírások az űrhajók műszaki berendezéseiről, hihető testi és lelki sérülések - alig várom, hogy év végén kijöjjön a sorozat befejező része.

10. Legjobb filmadaptáció (Legjobb adaptált forgatókönyv) - A kiválasztott 1. rész (Mockingjay Pt. 1)

Ez ugyancsak az a kategória volt, amiben nem volt kétség, mit választok (most hirtelen beugrott a Csillagainkban a hiba, és dilemmába estem, de gyorsan kimászok belőle). Az éhezők viadala  részről részre csak jobb lesz, és szerintem kiválóan vitték filmre az eddigi epizódokat: hibátlan casting (a white washing-tól eltekintve), csodálatos hangulatkeltő zene, szuper fényképezés, lenyűgöző díszletek. Nem is kell ennél több.

11. A legjobb író, akit tavaly fedeztél fel (Legjobb rendező) - Marissa Meyer

Már dicsértem eleget fentebb, és ez nem is az utolsó említése. Nem tehetek róla, beleszerettem, és főképp azért, mert meglepett: egyáltalán nem számítottam rá, hogy ilyen nagyon fognak tetszeni a könyvei.

12. Legjobb férfi főszereplő - Four (Divergent)

Ez egy kicsit kényszerű választás volt. Rá kellett jöjjek ugyanis, hogy nem nagyon olvastam olyan könyvet tavaly, amiben igazán kiemelkedő férfi főszereplő volt. Még talán a Titokzatos folyó valamelyik szerepőjét választhattam volna, de közöttük meg nem feltétlenül tudtam dönteni. Hagyjuk is - jövőre talán ügyesebb leszek.

13. Legjobb női főszereplő - Cinder (Cinder)

Ha nem is értek mindig egyet minden cselekedetével, Cinder mégis egy fantasztikus karakter. Okos, céltudatos, önfeláldozó és érzékeny, és jóval aktívabb hősnő, mint az eredeti Hamupipőke. Szeretem  a hőssé válását, a magára eszmélését, ahogy egyre inkább harcos válik belőle, de közben összeszorul a gyomra, ha a szeretteiről van szó. Nagyon szépen megírt karakter egy ugyancsak kiválóan összerakott világban.

14. Legjobb önálló könyv (Legjobb film) - Sharp Objects 

Viszonylag nehéz választás volt, mert elég sok sorozatot olvastam tavaly, de végül ő győzött. Izgalmas volt, felkavaró, kemény és hangulatos (mármint kiválóan ragadta meg azt a közép-nyugati miliőt, amiben játszódik). Nem akarok túl sokat írni róla, aki szereti a krimit, az mindenképp olvassa el, de akit inkább a mentális zavarok érdekelnek, annak is nagyon ajánlom.  

Alan és a mókusok - Kódjátszma

Először is köszönjük meg az északi isteneknek, hogy létezik egy olyan csodálatos név a világon, hogy Morten Tyldum. Engem eleve lenyűgöz majdnem minden, ami skandináv/észak-európai, de ez a dallamos keménység, na ez nagyon bejön. Miről is akartam írni? Ja, a britekről. Alan Turingról. A kódfejtés izgalmáról. Meg a melegekről. A Kódjátszma legalább ennyi mindenről szól.

Alan Turing a 20. század egyik legzseniálisabb matematikusa volt, aki amellett, hogy gyakorlatilag megnyerte a Szövetségeseknek a II. világháborút, jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy ma nem egy írógépen pötyögöm mindezt egy papírra - szóval tulajdonképpen a modern számítógép-tudomány atyja. Mivel ez egy igaz történet alapján készült film, nem gondolom, hogy nagyon figyelmeztetnem kéne spoilerek esetén, de aki soha nem hallotta még Turing történetét és ebből a filmből szeretné megismerni, az egyrészt jól teszi, másrészt ne feltétlenül olvasson tovább.

Alan Turing, Bletchley Park, Enigma: a II. világháború egyik legizgalmasabb szeletének hívószavai ezek. 1940. A britek rettegnek, mert képtelenek feltörni a németek kódoló gépezetét, az Enigmát, és szépen lassan minden (élelemmel és emberekkel teli) hajójukat elsüllyesztik a kiszámíthatatlan tengeralattjárók. Nemzetük legjobb nyelvészeit és matematikusait gyűjtik egy csapatba, hogy szembeszálljanak az Európát lassanként bekebelező nácikkal. A szupertitkos csapat tagjai minden nap versenyt futnak az idővel, mivel a németek éjfél elmúltával újrakódolják üzeneteiket. A felismeréshez, hogy egy géppel szemben csak egy másik gépezetnek lehet esélye, Alan Turing-ra volt szükség. A történelem további folyását pedig már ismerjük.

Amiről talán kevesebben tudnak, de ami ugyanolyan fontos része mind Turing történetének, mind pedig a filmnek, azok a háború utáni események. Alan Turing homoszexuális volt, és ez egészen 1967-ig bűnténynek számított az Egyesült Királyságban. Egy kritikát olvastam (de sajnos nem emlékszem, hol), amiben a szerző kifogásolta, hogy Turing szexualitása el van mismásolva a filmben; ezzel csak az ért egyet, aki nem látta a filmet, ugyanis a három idősík közül az egyik éppen Turing '50-es évekbeli letartóztatásával és halálával foglalkozik. Mivel elég sok meleg ismerősöm, barátom van, ezért személyesen is érintett ez a szál: kiráz a hideg, ha csak arra gondolok, hogy ők minek lennének kitéve, ha még mindig ugyanabban az elmaradottságban élnénk, mint hetven évvel ezelőtt. Ez a film részben jó emlékeztető, hogy mennyit haladt a világ azóta - és nemcsak a melegek, hanem például a nők helyzetét illetően is -, de egyben arra is figyelmeztet, hogy mit nem szabad soha többé megengednünk, hogy megtörténjen. Gordon Brown volt brit miniszterelnök egyébként 2009-ben kért nyilvánosan bocsánatot Turing-tól, II. Erzsébet királynő pedig 2013-ban adott neki posztumusz kegyelmet.

Amitől még libabőröztem - de ezúttal jó értelemben -, az a film zenéje volt, amit nagy kedvencem, Alexandre Desplat írt. Ha valami értékes származott a Twilight-filmekből, azok az általa szerzett darabok; de szerencsére elég népszerű zeneszerző, így például a Grand Budapest Hotel-ben, a Műkincsvadászok-ban, de még a Harry Potter-sorozat utolsó részében is az ő kompozíciói csendültek fel. És erre a zenére felvonul egy csapat kiváló brit színész: Charles Dance a szakma nagy öregje, tökéletes a kötelességtudó Denniston parancsnokként; Matthew Goode mi más lehetne, mint jól öltözött szívtipró; Mark Strong pedig egyszerre sármos, szórakoztató és kellően James Bond-szerű az MI6 vezetője, Stewart Menzies szerepében. Keira Knightley nekem sosem volt a szívem csücske színésznőként, de itt határozott, ahol kell, és gyöngéd, ahol az kell, szóval le a kalappal. Az egyetlen, amit nem feltétlenül tudtam hova tenni, az általam egyébként nagyon is kedvelt Allen Leech beszédstílusa volt: bár tudtommal erős ír akcentusa van (lásd például a Downton Abbey-ben), itt ebből kissé visszavettek, és inkább hangzik néhol amerikainak, néhol pedig orosznak (!) - de azt csak egyszer. Viszont ott mókás.

Végül, de nem utolsósorban természetesen Benedict Cumberbatch-et se felejtsük el (nekem majdnem sikerült), aki szintén hozta a Sherlock-ban már megszokott formáját - én egyelőre nem láttam tőle mást, amiben az arca is benne  volt (A hobbit megvolt). Különleges gesztusaival és beszédstíusával már-már Asperger-szindrómásan magába fordult karaktert épített (ez utóbbit egyébként fel is rótták neki hibaként, amivel igazából egyet tudok érteni), de összességében úgy érzem, ő is és a film is méltó emléket állítottak a Bletchley Park kódfejtőinek.

[Egy darabig nem lesz most könyves bejegyzés, mert a Beszélnünk kell Kevinről annyira nehezen olvasható (de nagyon-nagyon jó), hogy fogalmam sincs, mikor végzek vele, párhuzamosan pedig nem akarok belekezdeni valami könnyedbe.]

Angry Keanu is angry - John Wick

Nem kifejezetten szeretem az akciófilmeket. De valahogy az a tendencia, hogy ha a főhős kellően hűvös, menő (lehetőleg régi) verdával jár, és nemcsak lőnek, amíg le nem jár a játékidő (hanem néha töltenek is), akkor azért megvehető vagyok a megnézésükre. A John Wick-ről akkor éreztük, hogy valami különleges, amikor az első tíz percben még csak nevetgéltünk, meg azon "awwww"-oltunk, hogy milyen aranyos a kutyája, és közben a későbbi szereplők szépen sorban betojtak, ha csak meghallották főhősünk nevét.

Szóval az alapsztori az, hogy adott ez a John Wick nevű visszavonult bérgyilkos, akinek meghal az imádott felesége. Miután hazaér a temetésről, csomagot hoz a postás: egy imádnivaló, Daisy nevű kiskutyát, neje utolsó ajándékát. (Én itt egyből rákérdeztem, hogy vajon eledelt is mellékelt-e neki a síron túlról a kedves mama, de jól sejtettem, hogy nem, és így John-nal együtt kukoricapelyhet reggelizett. Valamint azt is felvetettem, hogy a szomszédban lakik-e egy Gatsby nevű eb. A barátaim szerint nagyobb esélyünk volt egy Donald-ra.)

Aztán John elmegy megtankolni a '69-es Mustangját, amit kissé erőszakosan megpróbál tőle megvásárolni az orosz Theon Greyjoy - az Alfie Allen által játszott maffiózócsemete, Iosef Tarasov -, de persze John nem áll kötélnek és elhajt. A ruszki keményfiúk betörnek a lakásába, megölik a kutyáját és elkötik a kocsiját, majd megpróbálják eladni a helyi használtautó-kereskedő Aureliónak (John Leguizamo), de az jó barátja Wick-nek, így elutasítja őket (amihez nem kevés bátorságra van szükség). A maffiavezér, Viggo Tarasov jól leteremti a kisfiát, amiért a világ egyik legkeményebb bérgyilkosát rövidítette meg egy négylábúval és egy négykerekűvel, aztán tárgyalnak egy sort, de Wick persze kérlelhetetlen. És akkor elindul a bosszúhadjárat.

Tipikus bosszúfilmről van tehát szó, amiben adott a kissé megkeseredett, pókerarcú, harcművészetekben jártas bérgyilkos, aki ráadásul kiváló sofőr és múltbeli cselekedetei miatt mindenki retteg tőle, akinek csak egy kis esze van. Keanu Reeves-nél valószínűleg kevés ember lenne alkalmasabb erre a szerepre: a verekedést és a pókerarcot hozta magával a Mátrixból, a kúlságot meg volt alkalma eltanulni az utóbbi évek filmterméséből (igen, a Drive-ra gondolok és nem, nem feltétlenül volt szüksége a "tanításokra"). Alfie Allen nagyjából ugyanazt az elkényeztetett örököst hozza, akit a Trónok harcában, és továbbra is jól áll neki. Az apját alakító Michael Nyqvist tökéletes maffiavezér, a Wick meggyilkolására felbérelt Willem Dafoe pedig nincs ugyan túl sokat a vásznon, de akkor nyújtja a szokásosat. Annak külön örülök, hogy most egy kicsit "normális" karakter alakított (már ha egy bérgyilkos annak tekinthető), és nem gülüszemű pszichopatát.

Az egyetlen karakter, akinek a történetével nem kifejezetten értettem egyet, az az Adrianne Palicki által játszott Perkins. Az első pillanattól nyilvánvaló, hogy ő nem John barátja, és ha elég pénzt tesznek le elé, akkor bármilyen szabályt hajlandó áthágni. Amikor sokadjára is egy nő a vipera a fészekben (és rajta kívül a nőket gyakorlatilag a prostituáltak meg a pultosok képviselik a filmben), akkor azért kétszer is meggondolom, hogy nincsenek-e enyhe soviniszta hajlamai a rendezőnek. Értem én, hogy az akciófilmek világa ilyen, de szeretném, ha nem lenne mindig ilyen. Perkins nyugodtan lehetett volna férfi is - tudom, akkor meg azzal lenne baj, hogy nincs nő a főszereplők között, de én néhány jelenetnél eljátszottam azzal a gondolattal is, hogy mi lenne, ha Joan Wick lenne a film főhőse? Egyébként nem panaszkodom, vannak csodálatos bosszúfilmek iszonyatosan menő női főszereplőkkel.

Az nagyon látszik a filmen, hogy a rendező, Chad Stahelski eddig a kaszkadőrszakmában tevékenykedett: az akciójelenetek látványosak és egyben valósághűek is (ld. fenti utalásomat arra, hogy néha tárat is kell cserélni, de az is növeli a realitás-faktort, hogy amikor egy diszkóban lövöldözöl, valószínűleg nem fogsz mindenkit elsőre halálosan eltalálni, és így két-három golyót is bele kell ereszteni az ellenfélbe). A készítők fantáziájának köszönhetünk egy elég részletesen kidolgozott világot is: a senkiföldjének számító hotel, vagy az aranyérmék, amikkel "kereskednek", különleges dimenziót adnak a történetnek. Szívesen olvasnék John Wick-képregényt is akár. Ezenfelül pedig, körülbelül a film felénél járhattunk, amikor megjegyeztem, hogy ha a történet béna is lenne kissé, akkor is megérte volna megnézni a filmet csak a látványért, Jonathan Sela operatőr csodálatosan megkomponált képei miatt.

Szóval kiválóan szórakoztunk, izgalmas volt, pörgős, és még vizuálisan is élvezetes. 

Sokadjára is széthullik az amerikai idill - E. Lockhart: We Were Liars

Igazából nem is erről a könyvről akartam írni. Aztán úgy döntöttem, hogy nem feltétlenül szeretném negatív kritikával kezdeni itteni tevékenységemet, ráadásul miután kétszer-háromszor előadtam különböző barátaimnak, hogy mennyire felbosszantott a Shatter Me, nem volt sok kedvem még leírni is. Aztán ki tudja, lehet, hogy egy álmos februári délutánon mégis időt szakítok rá egy bejegyzés erejéig.

No, de térjünk vissza az eredeti tárgyhoz, ami nem más mint E. Lockhart We Were Liars című műve. Harry Potter-rajongóként természetesen egyből a Titkok kamrája hóbortos sztárprofesszora jutott eszembe az írónő nevéről, de egyébként Emily Jenkins-nek hívják. Ennek a történetnek persze semmi köze a varázslók világához, viszont annál valóságosabb. Főhősünk, Cady 15 éves és a tökéletes, nagy múltú Sinclair-família tagja. Sinclairék mind szőkék, gyönyörűek és gazdagok, és nyaranta a saját szigetükön múlatják az időt. A tizenötödik nyáron azonban, amit Cady a szigeten tölt, történik valami. Amikor pedig két évvel később visszatér, érzi, hogy valami nincs rendben és hogy rokonai igyekeznek eltitkolni előle a történéseket. Ennél többet nem árulok el, mert az mindent elrontana.

Úgy álltam neki ennek a könyvnek, hogy valami olyasmi lesz, mint a Gossip Girl: adott egy gazdag amerikai család, akiknek megvannak a maga titkai meg hibái (pl. drogfüggőség, alkoholizmus, érzelmi zsarolás stb.), és a végére ezek valahogyan felszínre kerülnek, lesz (vagy nem lesz) nagy családi összeborulás és elhajóznak a naplementébe. Szóval amolyan nyári olvasmányként ugrottam neki, amit az ember levisz magával a strandra és napozás közben lustán ellapozgat. Ehhez képest elég gyorsan keresztülvágtattam rajta, mert nem bírtam letenni, másrészt a végére sokkal sötétebb lett, mint amit el tudtam volna képzelni. Amíg olvassa az ember, végig találgat, hogy vajon mi lehet a nagy titok, ami után Cady nyomoz, de úgysem találnánk ki.

Ha csak az alapsztorit nézzük, akkor persze nem sok különlegesség van ebben a könyvben. Viszont Lockhart stílusa, és az, hogy tényleg egy elemi tragédia van a háttérben, mégis kiemelik a többi közül. Emellett Cady számomra az egyik legjobban megírt tinédzser: felnőtt, de mégsem az, nagyon sok mindent átlát, és közben szenvedélyes álmodozó is. Nagyon valóságos a szerelmi szál és a barátságok egyaránt: az, ahogyan a szigeten minden varázslatosabbnak, fontosabbnak látszik, mint a hétköznapi életben. Arról, hogy Cady mit csinál a nyarak között eltelt időben, gyakorlatilag alig kapunk információt.

A dolgok elején említettem, hogy mennyire nem tetszett Tahereh Mafi Shatter Me című könyve. Aki olvasta, annak biztosan megmaradt belőle az érdekes központozás - hát, ha van irónia az életben, akkor az az volt, hogy a We Were Liars-ban ugyancsak élt ilyesmivel az írónő. Azt hozzá kell tennem, hogy ez Mafi könyvében szimplán idegesítő és hatásvadász volt számomra; itt inkább éreztem azt, hogy a sorokra széttördelt mondatok Cady gondolatainak kuszaságát, vagy éppen azt fejezik ki, hogy megszólalnia is nehéz adott szituációban.

Hosszú még az év, de merem azt állítani, hogy idén ez volt a legjobb könyv, amit eddig olvastam. Ha egy kicsit is vonzanak az olyan történetek, amikben gazdag emberek borzalmas dolgokat művelnek egymással, vagy mondjuk izgalmas dolognak tartod azt, amikor valakinek a saját elméjében kell Sherlock Holmes-t játszania, akkor mindenképpen ajánlom. Izgalmas, szép, és ha nem vagy már tinédzser, kissé nosztalgikus is - nekem legalábbis az volt.