2015. április 28., kedd

Levélterápia - Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről

Amikor azt mondtam, hogy a We Were Liars idén a legjobb könyv, amit olvastam, természetesen tudtam, hogy ez az állítás úgyis meg lesz cáfolva. A We Need To Talk About Kevin ugyancsak egy család drámája, és újfent tragédiával végződik (vagyis inkább kezdődik), de nem annyira egy társadalmi csoportra fókuszál, hanem inkább az amerikai társadalom és kultúra, valamint a család intézményének modern problémáit veszi górcső alá. 

A levélregény írója Eva Khatchadourian, egy örmény származású útikönyv-szerző. Férjének, Franklinnek címezi a könyv fejezeteit alkotó leveleket, amelyek általában két részre tagolódnak: az egyik felük a múltról, a másik a jelenről szól. Ezt a két idősíkot pedig az a bizonyos csütörtök választja el, amikor a fiuk, Kevin iskolai lövöldözést követett el. A múltbéli szálból megismerhetjük Eva gyerek- és kamaszkorát, fiatalkori utazásait, Franklinnel való megismerkedését, a házasságukat, és végül eljutunk oda, amikor a férj úgy dönt: gyereket szeretne. 

Eva kezdettől fogva ódzkodik az ötlettől, ráadásul ekkor már 35 éves, így nincs rá biztosíték, hogy egészséges gyermekük születik, végül mégis vállalja a dolgot. A gyereknevelés egy hatalmas, hosszú csata Eva és Franklin között: habár a legtöbb napon sikerült fenntartaniuk a boldogság látszatát, a nő meg van róla győződve, hogy Kevin szándékosan követ el mindent annak érdekében, hogy megkeserítse az ő életét - Franklin pedig mindezeket a dolgokat apró csínyként könyveli el, amiket bármelyik kisgyerek elkövethet. 

Az egész történetnek van egy Rosemary's Baby-jellegű hangulata, és ahogy haladunk előre az időben, úgy lesz egyre inkább az az érzésünk, hogy Kevin valóban a pokol legalsó bugyraiból került elő. Ami ezt erősen relativizálja, az a második gyermek, Celia születése: a kislány - minden furcsa fóbiája ellenére - az a gyermek, akit Eva akart. Épp ezért irreális Franklin felvetése, amikor megkérdőjelezi Eva anyaságra való képességét, mondván, ha az első alkalommal nem sikerült, akkor miért próbálkozna még egyszer. Ha nagyon sarkítva akarok fogalmazni, Kevin gyakorlatilag erőszak útján fogan: nem a szó hagyományos értelmében, de mindenképpen az édesanyja akaratával szemben. Mindazonáltal az, hogy Eva mindent elnéz Celiának, felveti a kérdést, hogy vajon csak azért látja Kevint annyira gonosznak, mert nem igazán akart gyereket, vagy valóban egy kis pszichopatáról van szó.       

Mivel csak Eva szempontjából ismerjük meg az eseményeket, ez a kétkedés persze minden történéssel szemben fennáll; viszont ha van alkalmas szereplő a történetben a mesélésre, akkor az ő. Hiszen az egész élete hihetetlen történetekből áll össze: útikönyv-íróként bejárja a fél világot, rendkívül tájékozott, művelt, a stílusa szofisztikált, sőt sokszor talán burjánzó és túldíszített - de épp ez a nyelvezet ad igazi betekintést Eva lelkébe. Egyrészt a származása, másrészt a műveltsége miatti különállása persze arrogánssá is teszi - és egészen a könyv végéig talán nem is nagyon realizálja, hogy Kevin valójában mennyire hasonlít rá.  

Lionel Shriver könyve nagyon sokfajta problémát jár körül: azt, hogy a gyerekvállalás nem feltétlenül való mindenkinek; hogy senkit sem szabad akarata ellenére kényszeríteni valamire, főleg nem érzelmi zsarolással; hogy néha bármennyire is hinni akarunk valakinek az ártatlanságában, nem mindig az a jó hozzáállás, és ugyanez igaz a negatív oldalról is. Olyan kérdésekre keresi a választ, hogy vajon meddig és milyen mértékben vonható felelősségre egy szülő a gyermeke cselekedeteiért? Vannak-e alapvetően gonosznak születő emberek? Meddig tart a önmegvalósítás, hol kezdődik az önzés, és mi köze van az ember tágabb környezetének ahhoz, hogyan hat ez egy család életére? Milyen hatással van a média és a sztárközpontú társadalom az egyén lelki fejlődésére? Nyilván nem soroltam fel mindent, és még hosszan lehetne folytatni az elemzést, de ez is mutatja, hogy rendkívül összetett, izgalmas műről van szó, ami sokak számára lehet élvezetes olvasmány.