Egy cuki sorozatgyilkos története - Liza, a rókatündér

Hatalmas reményekkel ültem be a moziba, és egyáltalán nem kellett csalódnom. Ha az ismerőseim megkérdezték, hogy tetszett és milyen volt, persze nekem is egyből Wes Anderson neve kúszott a számra, de ha jobban belegondolok, egy-egy apró stílusbeli hasonlóságtól eltekintve ez valami egész más, és valami egész jó a magyar filmiparban a Szuperbojz meg a romantikusnak és/vagy viccesnek beállított lónyálak után.

Itt van nekünk Liza (Balsai Móni), a harmincéves szőke álmodozó, aki az idős Márta néni (Molnár Piroska) gondozásából él. A magányos leányzó egyetlen társa Tomy Tani (David Sakurai), a japán táncdalénekes szelleme. Liza kimenőt kap a születésnapján, és fontos misszióra indul: megpróbálja megtalálni igaz szerelmét. Az udvarlók azonban hullani kezdenek körülötte, mint a legyek, és Tomy segítségével Liza ráébred, hogy ő egy elátkozott rókatündér, aki a legenda szerint fekete özvegyként szívja el szeretői életerejét. Az egyre gyűlő áldozatok felkeltik a rendőrség figyelmét, és a kissé mamlasznak tűnő, de jó szándékú Zoltán Zászlóst (Bede Fazekas Szabolcs) állítják rá az ügyre.

A Liza erőssége egyértelműen a jól eltalált, érdekes modorú színészi játékban, illetve a vizualitásban és a zenében rejlik. A Tövisházi Ambrus által komponált dallamok nagyon emlékezetesek, szinte muszáj rájuk táncra perdülni. A színvilág noirosan visszafogott - mégiscsak gyilkosságok történnek -, a díszlet mesterien van megalkotva: a Mátyás téri Magda-udvar épülete, a leharcolt, félig üres polgári lakás vagy az Erzsébet téri Terminal étterem helyére álmodott Mekk Burger tökéletes hátteret adnak a szürreális történethez.

Nagyon-nagyon szeretem ezt a filmet, azt hiszem. Kicsit Amélie-s, kicsit Wes Andersonos, de közben mégis ikonikusan magyar és budapesti. Balsai Móniért azóta rajongok, hogy a székesfehérvári színházban Stuart Máriát alakította; Zoltán Zászlóst egyszerűen hazahoznám és megölelném. Liza további választottjai mind tökéletesen agyament módon megalkotott karakterek - a különleges ételeket kedvelő Károly kedvenceit még napokkal később is emlegettük.    

Pszicho a pusztában - Emily Brontë: Üvöltő szelek

Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor fogalmam sincs, mit gondolok erről a könyvről. Az érzéseim nagyon vegyesek. Egyrészt értékelem Emily Brontë fantáziáját, amivel megalkotta ezt a szellemekkel, látomásokkal, nyers és szenvedélyes emberekkel teli történetet, ami valószínűleg nem is különbözhetett volna jobban a saját életétől - már ha attól a ténytől eltekintünk, hogy amilyen a body count ebben a könyvben, nagyjából úgy hullottak a saját rokonai is a tüdőbajtól. 

Másrészt viszont egy pillanatig nem mondanám azt, hogy élveztem az olvasását. Vannak azok a könyvek, amikben minimum egy szerethető karaktert találunk, akivel együtt tudunk érezni. Az Üvöltő szelek-ben nincs ilyen. Mindenki vagy önző, vagy elkényeztetett, vagy erőszakos, vagy nyápic, vagy cselekvésképtelen vagy szenvedélybeteg - a teljesség igénye nélkül. Nem azt mondom, hogy attól lesz jó vagy rossz egy könyv, hogy bele tudjuk-e élni magunkat valakinek a történetébe, de az jelentősen megkönnyíti a befogadást és azt, hogy megkedveljük a művet magát; vagy ha nem is érzünk feltétlenül empátiát, de valami rángat minket előre az oldalakon át, mert érdekel, hogy mi lesz velük. 

Talán ebben tudnám megragadni az Üvöltő szelek idegenségét, és azt, hogy miért csak harmadik próbálkozásra sikerült elolvasnom: ahogy gyűlik egymásra a sok egymás ellen elkövetett gonoszság, vagy csak szimplán mindenki totálisan figyelmetlen a másikkal szemben, úgy lettek egyre érdektelenebbek számomra a karakterek. Pedig szépen ki vannak dolgozva, tényleg nem papírmasé-figurák libegnek el előttünk a ködös angol vidéken, és mégsem tudtak magukkal rántani. 

Részben talán direkte ellen is álltam a vonzásuknak: minden egyes alkalommal fordult a gyomrom, amikor Heathcliff újabb embert vert meg vagy zárt fogságba. Az emberi elme sötét mélyeibe való kalandozás nem áll távol tőlem, de a családon belüli erőszaknak az a szisztematikus kivitelezése, amit a szerelme elvesztésével magyaráz, valahogy már nem csúszott le a torkomon. És közben meg persze, hogy nem történhetne másképp, hiszen egy embertelen vidéken embertelen törvények uralják az életet. 

Ha már a törvényeknél/szabályoknál tartunk, nagy gondom volt Cathy döntésével. Mint azt az egész regény példázza, az angol pusztaság közepén körülbelül minden megtörténhet, mert senki nem fogja felelősségre vonni az elkövetőket. Ennek ellenére Cathy presztízskérdésnek érzi, hogy a kissé vad, de azért vele együtt nevelkedett Heathcliff, vagy a finom úriember Edgar legyen a férje. Mintha ennek lenne bármi jelentősége a semmi közepén. Megértem, hogy ez valami olyasmi, mint amikor Mrs. Bennett a vidéki összejöveteleket az udvari bálokhoz méri fontosságukban, de valahol mégis kicsit suta megoldásnak érzem.   

Különösen nagy gondom a kiadókkal, hogy mindenki megpróbálja szerelmi történetként eladni a könyvet. Ha van valami, ami távol áll egy klasszikus szerelmes regénytől, akkor ez az. Van benne szerelem-féleség, ezt nem tagadom; de az is inkább az egész könyvet átszövő különös sötétség árnyékában kialakuló őrült vonzalom, mint Jane Austen-os rózsaszín felhőbodorítás. Természetes, hogy egy viktoriánus regény teljesen máshogy megy neki az érzelmeknek: a sötétség, a szenvedély, az őrület, az elemi ösztönök a meghatározóak, az ötven-száz évvel azelőtti divatos realitás sutba van dobva - a konszolidált befejezéstől eltekintve. 

A sötétség egyértelműen erőssége a könyvnek; a melodráma és a végletesség viszont a való életben sem az én műfajom, így ez a könyv nem lesz a kedvencem. Lehet, hogy néhány év múlva újra előveszem, de egyelőre túlságosan borzongok még tőle. Szóval gótikus regényként tulajdonképpen tökéletes hatást ért el.