Először is köszönjük meg az északi isteneknek, hogy létezik egy olyan csodálatos név a világon, hogy Morten Tyldum. Engem eleve lenyűgöz majdnem minden, ami skandináv/észak-európai, de ez a dallamos keménység, na ez nagyon bejön. Miről is akartam írni? Ja, a britekről. Alan Turingról. A kódfejtés izgalmáról. Meg a melegekről. A Kódjátszma legalább ennyi mindenről szól.
Alan Turing a 20. század egyik legzseniálisabb matematikusa volt, aki amellett, hogy gyakorlatilag megnyerte a Szövetségeseknek a II. világháborút, jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy ma nem egy írógépen pötyögöm mindezt egy papírra - szóval tulajdonképpen a modern számítógép-tudomány atyja. Mivel ez egy igaz történet alapján készült film, nem gondolom, hogy nagyon figyelmeztetnem kéne spoilerek esetén, de aki soha nem hallotta még Turing történetét és ebből a filmből szeretné megismerni, az egyrészt jól teszi, másrészt ne feltétlenül olvasson tovább.
Alan Turing, Bletchley Park, Enigma: a II. világháború egyik legizgalmasabb szeletének hívószavai ezek. 1940. A britek rettegnek, mert képtelenek feltörni a németek kódoló gépezetét, az Enigmát, és szépen lassan minden (élelemmel és emberekkel teli) hajójukat elsüllyesztik a kiszámíthatatlan tengeralattjárók. Nemzetük legjobb nyelvészeit és matematikusait gyűjtik egy csapatba, hogy szembeszálljanak az Európát lassanként bekebelező nácikkal. A szupertitkos csapat tagjai minden nap versenyt futnak az idővel, mivel a németek éjfél elmúltával újrakódolják üzeneteiket. A felismeréshez, hogy egy géppel szemben csak egy másik gépezetnek lehet esélye, Alan Turing-ra volt szükség. A történelem további folyását pedig már ismerjük.
Amiről talán kevesebben tudnak, de ami ugyanolyan fontos része mind Turing történetének, mind pedig a filmnek, azok a háború utáni események. Alan Turing homoszexuális volt, és ez egészen 1967-ig bűnténynek számított az Egyesült Királyságban. Egy kritikát olvastam (de sajnos nem emlékszem, hol), amiben a szerző kifogásolta, hogy Turing szexualitása el van mismásolva a filmben; ezzel csak az ért egyet, aki nem látta a filmet, ugyanis a három idősík közül az egyik éppen Turing '50-es évekbeli letartóztatásával és halálával foglalkozik. Mivel elég sok meleg ismerősöm, barátom van, ezért személyesen is érintett ez a szál: kiráz a hideg, ha csak arra gondolok, hogy ők minek lennének kitéve, ha még mindig ugyanabban az elmaradottságban élnénk, mint hetven évvel ezelőtt. Ez a film részben jó emlékeztető, hogy mennyit haladt a világ azóta - és nemcsak a melegek, hanem például a nők helyzetét illetően is -, de egyben arra is figyelmeztet, hogy mit nem szabad soha többé megengednünk, hogy megtörténjen. Gordon Brown volt brit miniszterelnök egyébként 2009-ben kért nyilvánosan bocsánatot Turing-tól, II. Erzsébet királynő pedig 2013-ban adott neki posztumusz kegyelmet.
Amitől még libabőröztem - de ezúttal jó értelemben -, az a film zenéje volt, amit nagy kedvencem, Alexandre Desplat írt. Ha valami értékes származott a Twilight-filmekből, azok az általa szerzett darabok; de szerencsére elég népszerű zeneszerző, így például a Grand Budapest Hotel-ben, a Műkincsvadászok-ban, de még a Harry Potter-sorozat utolsó részében is az ő kompozíciói csendültek fel. És erre a zenére felvonul egy csapat kiváló brit színész: Charles Dance a szakma nagy öregje, tökéletes a kötelességtudó Denniston parancsnokként; Matthew Goode mi más lehetne, mint jól öltözött szívtipró; Mark Strong pedig egyszerre sármos, szórakoztató és kellően James Bond-szerű az MI6 vezetője, Stewart Menzies szerepében. Keira Knightley nekem sosem volt a szívem csücske színésznőként, de itt határozott, ahol kell, és gyöngéd, ahol az kell, szóval le a kalappal. Az egyetlen, amit nem feltétlenül tudtam hova tenni, az általam egyébként nagyon is kedvelt Allen Leech beszédstílusa volt: bár tudtommal erős ír akcentusa van (lásd például a Downton Abbey-ben), itt ebből kissé visszavettek, és inkább hangzik néhol amerikainak, néhol pedig orosznak (!) - de azt csak egyszer. Viszont ott mókás.
Végül, de nem utolsósorban természetesen Benedict Cumberbatch-et se felejtsük el (nekem majdnem sikerült), aki szintén hozta a Sherlock-ban már megszokott formáját - én egyelőre nem láttam tőle mást, amiben az arca is benne volt (A hobbit megvolt). Különleges gesztusaival és beszédstíusával már-már Asperger-szindrómásan magába fordult karaktert épített (ez utóbbit egyébként fel is rótták neki hibaként, amivel igazából egyet tudok érteni), de összességében úgy érzem, ő is és a film is méltó emléket állítottak a Bletchley Park kódfejtőinek.
[Egy darabig nem lesz most könyves bejegyzés, mert a Beszélnünk kell Kevinről annyira nehezen olvasható (de nagyon-nagyon jó), hogy fogalmam sincs, mikor végzek vele, párhuzamosan pedig nem akarok belekezdeni valami könnyedbe.]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése