Nem kifejezetten szeretem az akciófilmeket. De valahogy az a tendencia, hogy ha a főhős kellően hűvös, menő (lehetőleg régi) verdával jár, és nemcsak lőnek, amíg le nem jár a játékidő (hanem néha töltenek is), akkor azért megvehető vagyok a megnézésükre. A John Wick-ről akkor éreztük, hogy valami különleges, amikor az első tíz percben még csak nevetgéltünk, meg azon "awwww"-oltunk, hogy milyen aranyos a kutyája, és közben a későbbi szereplők szépen sorban betojtak, ha csak meghallották főhősünk nevét.
Szóval az alapsztori az, hogy adott ez a John Wick nevű visszavonult bérgyilkos, akinek meghal az imádott felesége. Miután hazaér a temetésről, csomagot hoz a postás: egy imádnivaló, Daisy nevű kiskutyát, neje utolsó ajándékát. (Én itt egyből rákérdeztem, hogy vajon eledelt is mellékelt-e neki a síron túlról a kedves mama, de jól sejtettem, hogy nem, és így John-nal együtt kukoricapelyhet reggelizett. Valamint azt is felvetettem, hogy a szomszédban lakik-e egy Gatsby nevű eb. A barátaim szerint nagyobb esélyünk volt egy Donald-ra.)
Aztán John elmegy megtankolni a '69-es Mustangját, amit kissé erőszakosan megpróbál tőle megvásárolni az orosz Theon Greyjoy - az Alfie Allen által játszott maffiózócsemete, Iosef Tarasov -, de persze John nem áll kötélnek és elhajt. A ruszki keményfiúk betörnek a lakásába, megölik a kutyáját és elkötik a kocsiját, majd megpróbálják eladni a helyi használtautó-kereskedő Aureliónak (John Leguizamo), de az jó barátja Wick-nek, így elutasítja őket (amihez nem kevés bátorságra van szükség). A maffiavezér, Viggo Tarasov jól leteremti a kisfiát, amiért a világ egyik legkeményebb bérgyilkosát rövidítette meg egy négylábúval és egy négykerekűvel, aztán tárgyalnak egy sort, de Wick persze kérlelhetetlen. És akkor elindul a bosszúhadjárat.
Tipikus bosszúfilmről van tehát szó, amiben adott a kissé megkeseredett, pókerarcú, harcművészetekben jártas bérgyilkos, aki ráadásul kiváló sofőr és múltbeli cselekedetei miatt mindenki retteg tőle, akinek csak egy kis esze van. Keanu Reeves-nél valószínűleg kevés ember lenne alkalmasabb erre a szerepre: a verekedést és a pókerarcot hozta magával a Mátrixból, a kúlságot meg volt alkalma eltanulni az utóbbi évek filmterméséből (igen, a Drive-ra gondolok és nem, nem feltétlenül volt szüksége a "tanításokra"). Alfie Allen nagyjából ugyanazt az elkényeztetett örököst hozza, akit a Trónok harcában, és továbbra is jól áll neki. Az apját alakító Michael Nyqvist tökéletes maffiavezér, a Wick meggyilkolására felbérelt Willem Dafoe pedig nincs ugyan túl sokat a vásznon, de akkor nyújtja a szokásosat. Annak külön örülök, hogy most egy kicsit "normális" karakter alakított (már ha egy bérgyilkos annak tekinthető), és nem gülüszemű pszichopatát.
Az egyetlen karakter, akinek a történetével nem kifejezetten értettem egyet, az az Adrianne Palicki által játszott Perkins. Az első pillanattól nyilvánvaló, hogy ő nem John barátja, és ha elég pénzt tesznek le elé, akkor bármilyen szabályt hajlandó áthágni. Amikor sokadjára is egy nő a vipera a fészekben (és rajta kívül a nőket gyakorlatilag a prostituáltak meg a pultosok képviselik a filmben), akkor azért kétszer is meggondolom, hogy nincsenek-e enyhe soviniszta hajlamai a rendezőnek. Értem én, hogy az akciófilmek világa ilyen, de szeretném, ha nem lenne mindig ilyen. Perkins nyugodtan lehetett volna férfi is - tudom, akkor meg azzal lenne baj, hogy nincs nő a főszereplők között, de én néhány jelenetnél eljátszottam azzal a gondolattal is, hogy mi lenne, ha Joan Wick lenne a film főhőse? Egyébként nem panaszkodom, vannak csodálatos bosszúfilmek iszonyatosan menő női főszereplőkkel.
Az nagyon látszik a filmen, hogy a rendező, Chad Stahelski eddig a kaszkadőrszakmában tevékenykedett: az akciójelenetek látványosak és egyben valósághűek is (ld. fenti utalásomat arra, hogy néha tárat is kell cserélni, de az is növeli a realitás-faktort, hogy amikor egy diszkóban lövöldözöl, valószínűleg nem fogsz mindenkit elsőre halálosan eltalálni, és így két-három golyót is bele kell ereszteni az ellenfélbe). A készítők fantáziájának köszönhetünk egy elég részletesen kidolgozott világot is: a senkiföldjének számító hotel, vagy az aranyérmék, amikkel "kereskednek", különleges dimenziót adnak a történetnek. Szívesen olvasnék John Wick-képregényt is akár. Ezenfelül pedig, körülbelül a film felénél járhattunk, amikor megjegyeztem, hogy ha a történet béna is lenne kissé, akkor is megérte volna megnézni a filmet csak a látványért, Jonathan Sela operatőr csodálatosan megkomponált képei miatt.
Szóval kiválóan szórakoztunk, izgalmas volt, pörgős, és még vizuálisan is élvezetes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése