Májusi olvasottak - júniusi olvasandók

Tudom, hogy a cím nem hangzik a legmagyarosabban, de nem akartam az angol nyelvű blogok világában bevett "wrap up" és "TBR" kifejezéseket használni. Szóval a bejegyzés lényege, hogy összefoglalom, miket olvastam májusban, és miket szeretnék júniusban.

Grecsó Krisztián: Megyek utánad

Ez volt az első Grecsóm, kíváncsi vagyok a többire is. Egyelőre nem lettem mániákus rajongó, viszont abszolút átérzem, hogy aki az, az mitől az.

Victoria Schwab: Vicious

Laza, de érdekes kérdéseket felvető olvasmány volt. Nincs is jobb egy sci-fi-fantasy keveréknél, amiben tulajdonképpen alig találunk olyan szereplőt, aki nem antihős.

Patrick Ness: The Knife of Never Letting Go (Kés a zajban)

A hónap meglepetése. Sokkal komolyabb, véresebb és izgalmasabb könyv volt, mint amit a beharangozók alapján vártam. A héten sort kerítek a másik két részre, amik remélhetőleg tartják a színvonalat.

Harper Lee: To Kill a Mockingbird (Ne bántsátok a feketerigót) - a Penguin kiadó kihívására

Nem volt egyszerű, és nem is állítanám, hogy irodalmilag különösebben kiemelkedő műről van szó, de egyrészt ezt már-már kötelező elolvasni, másrészt társadalmi látleletként tényleg lenyűgözően pontos.

Patrick Ness: Chaos Walking-trilógia 2. és 3. rész - #AYearAThon június 1-7. tartó kihívására

Lásd fentieket. Nagyon izgatott vagyok, hogy milyen lesz.

Neil Gaiman: American Gods - a Little Book Club május-júniusi olvasmánya

Ciki vagy nem ciki, Gaiman eddig kimaradt az életemből, viszont a barátaim nagyon szeretik, úgyhogy jövő héten a nyakamba fognak sózni egy vaskos kötetet. Én meg nagyon örülni fogok neki.

Sarah J. Maas: A Court of Thorns and Roses  - mert mindenki ezt olvassa

Sarah J. Maastól sem olvastam még, de úgy döntöttem, kell a Chaos Walking után egy olyan könyv, aminek érdekes női főhőse van. Olvashatnám ennyi erővel a Thrones of Glass-sorozatot is, de ez a könyv mindenhol szembejön velem, és kíváncsivá tett.

Jonathan Franzen: Diszkomfortzóna - mert már a Könyvfesztivál óta vár

Franzen megvett kilóra a Könyvfesztiválon, én meg megvettem cserébe a könyvét. Mivel a gyönyörű fehér borító csak porosodik a polcomon, ezért ideje kézbe venni.

Ed Brubaker - Sean Phillips: Fatale-képregények - lazításképpen

Az első számot már elolvastam, és abban nácik, polipfejű emberek és sok lövöldözés volt, szóval szerintem élvezni fogom ezt a menő okkult-noirt.

Májusi kedvencek

Avengers 2: Age of Ultron 

Azt kell mondjam, elég kúl lett a Bosszúállók második kalandja. Ultron egyszerre vicces és pszichopata, James Spader Tom Hardy óta a második legjobb elváltoztatott hangú gonosz a szuperhősfilmek történetében. Nagyon vártam az ikreket is, és nem kellett csalódnom, különösen Scarlet Witch-et illetően. A többiek hozzák a szokásos formájukat, de persze kicsit fejlődnek is; akit pedig továbbra is megölelgetnék és visszavinnék egy időgépben Peggyhez, az az édes, drága Steve.

Romaine Brooks

Leszbikus, crossdresser festőnő, aki többnyire nőkről - és főleg önmagáról készített - lenyűgöző, kissé kísérteties festményeket. Sokáig tudnám őket nézegetni.

Mad Men 

Véget ért az egyik kedvenc sorozatom, ami éveken át a minőségi szórakozást jelentette a tavasz végére/nyár elejére. Nagyon fog hiányozni Don, Peggy, Joan és a többiek, de csodálatos vége lett, és végig tartotta az első perctől megszokott színvonalat.

Cortana esküvői ruhák

Mivel a hónapban két részletben voltunk egy esküvőn, ezért nem csoda, ha közben nekem is elkezdett ekörül járni az agyam. Habár a tökéletes ruhát még nem sikerült megtalálnom (egyelőre különben sem aktuális), a Cortana kollekciójából azért valószínűleg tudnék választani. Gyönyörűek, légiesek, és valahogy mások, mint a többi.

Jóga

Amikor éppen nem zuhog vagy nem fúj, akkor természetesen lemegyek futni egy kicsit, de közben egy másik mozgásformába is aktívan belevetettem magam: elkezdtem jógázni, méghozzá a Yoga with Adriene névre hallgató YouTube-csatorna videóinak segítségével. Adriene egy nagyon cuki oktató, és akkor sem jön zavarba, ha néha elveszti az egyensúlyát vagy megbotlik a nyelve, és mindig mindent elmagyaráz, szóval kezdőknek tökéletes, haladóknak pedig akár hasznos is lehet.

Allan Amato

És végül, de nem utolsósorban, a Fight Club 2 híre kapcsán rátaláltam erre az egészen kiváló portréra Chuck Palahniukról. Allan Amato honlapján számos hírességről találunk fotókat, de ez nekem különösen bejön.

A kés meg a fiú - Patrick Ness: The Knife of Never Letting Go (Kés a zajban)

Habár azok közé tartozom, akik szerint a YA-könyvek felnőttek számára is tökéletesen élvezetes olvasmányok lehetnek, néha még meglepődöm azon, mennyire iszonyatosan jók tudnak lenni. Nem is feltétlenül a "rendes" felnőtt irodalomhoz hasonlítva, hanem még a saját kategóriájukban is. Patrick Nesstől eddig nem olvastam semmit, de ez alapján szívesen végigrágnám magam az egész munkásságán. 

Ahogy az a YA-világban igen népszerű felütés, ez a történet is egy posztapokaliptikus társadalomban, egy világtól elzárt településen - és ebben az esetben egy másik bolygón - kezdődik. Prentisstown lakosai azonban több különleges tulajdonsággal is rendelkeznek: mind hallják egymás gondolatait, és nincsenek köztük nők. A történetek szerint a bolygó őslakosai, a szpakkerek ugyanis ráeresztették a zajbaktériumot a háborúban az emberekre, amitől a nők megbetegedtek és meghaltak, a férfiak pedig elkezdték hallani a Zajt.  

Főhősünk, Todd egy napon szokásos köreit futja kutyája, Manchee társaságában.* Miközben almát akar szedni a mocsárban, összetűzésbe keveredik a helyi bully-val, aki kicsit elagyabugyálja, és ezután a gyümölcsök mellett ezúttal valami mást is talál. A mindent megtöltő Zajban ugyanis egyszer csak megjelenik egy cseppnyi Csönd. És innentől aztán felfordul az egész élete. 

Amikor Todd hazafelé menet végigsétál a település főutcáján, és megismerjük a város néhány lakóját, valamint az ő Zajukat, abból rögtön kiderül, hogy Prentisstown nem a legjobb hely a világon. A legtöbben erőszakosak, zavarodottak, folyton az elhunyt feleségeikre és lányaikra gondolnak, és természetesen a legtöbben a helyi kocsmában töltik a legtöbb idejüket. Az sem ad okot túl sok bizalomra, hogy a város urai, Prentiss polgármester és a fia egyfajta vallásos szektát építettek aköré, hogy kontrollálják a Zajt, és megőrizzék az ép eszüket a gondolatok forgatagában.

A történet tele van olyan kérdésekkel, amiken az ember nem csak tinédzserként gondolkozik el, sőt, talán akkor még nem is feltétlenül jutnak az eszébe ilyen dolgok, például, hogy működhet-e egy nők nélküli társadalom (a könyv egy sorozat első része, szóval még az is lehet, hogy ellenpélda is lesz benne). Biztosan sokan kívántuk már azt, hogy bárcsak hallanánk a másik gondolatait. Patrick Ness rémisztő képet tár elénk ezt illetően, és kiválóan érzékelteti, hogy mennyire borzalmas és zavaró lehet folyton mások rohanó elméjét is befogadni a sajátunk mellé. Meg lehet érteni azonban Todd-ot is, hogy amikor először szembesül a Csönddel, milyen abnormálisnak érzi, és micsoda szorongás tör rá attól, hogy elveszíti ezt a fajta kapcsolódást a világgal.       

Habár az elején egy kicsit nehéz volt hozzászoknom, de hét évadnyi True Blood (és a kiváló True Detective) után megmelengette a szívemet, hogy az írásmód miatt hallottam a fejemben a déli akcentusokat. Ahogy elnyújtják meg elharapják a hangzókat, és egy egészen különleges amerikai angolt kapunk így, amit a kívülálló hol ért, hol nem. Nincs is olyan nyelvezet, ami jobban megfelelne egy kemény munkával és kegyetlen férfiakkal teli világ lefestésére. Az írásmód maga a zsáner legjobbjai közé emeli a regényt: kiválóan érzékelteti a gondolatok rohanását, és azt, hogy Todd - gyerekkorának minden keménysége ellenére - akkor is csak 12 éves. Szerettem azt is, ahogyan a különféle normalitások ütköztek egymással, és ahogyan az egyes szereplők megpróbálták elfogadni és megérteni a másik világát.              

  

*Akinek Mancheeről nem az Up! című rajzfilmbeli kutya, Doug jutott eszébe, az valószínűleg nem látta az Up!-ot. Egy az egyben ugyanaz a két állat.  

  

A barátom az ellenségem - V. E. Schwab: Vicious

Mi történik akkor, ha a legjobb barátoddal rájöttök, hogyan lehet "szuperhőssé" válni, de a kísérlet elcsúszik egy félreértésen és némi nézeteltérésen, ami oda vezet, hogy egymás ősellenségeivé váltok? Erről szól Victoria Schwab bemutatkozó kötete. 

Főhőseink, Victor és Eli a Lockland University természettudományi tanszékének Jamese és Siriusa: kicsit arrogáns, nagyon tehetséges, és amint elég gyorsan kiderül, kellően vakmerő srácok. Mivel a szokásos tananyag nyilván nem érdekli annyira őket, ezért egyedülálló kutatásba kezdenek: arra akarnak rájönni, hogyan szerez valaki különleges képességeket. Miután azonban az elméletet átültetik a gyakorlatba, röviden szólva elszabadul a pokol: Victor börtönbe kerül, Eli eltűnik, és az rögtön az első fejezetekből kiderül, hogy nem volt békés az elválásuk.  

A könyv több idősíkban játszódik. Az elején mind a múltat - az egyetemi éveket -, mind pedig a jelent Victor szemszögéből ismerjük meg, aztán a  végére Eli, valamint még három mellékszereplő megkapja a maga fejezeteit. Ebből a szempontból kissé aránytalan a könyv, de ahhoz, hogy átlássuk az egyének motivációit, ez egy kiváló módszer; a történet elején pedig valóban nincs sok jelentősége mindenki más gondolatainak vagy emlékeinek. Mivel Victor ennyire központi szerepet kap egészen sokáig, ezért a karaktere is nagyon szépen meg van formálva: lenyűgözően okos és ravasz, kiváló emberismerő, és közben kegyetlen és irigy - szóval magával ragadó. (Ha jól értelmezem az internetek véleményét, nem én vagyok az egyetlen, aki Dane Deehant látná szívesen egy filmadaptációban, még akkor is, ha kicsit fiatal a szerepre.) 

Nehéz erről a könyvről úgy írni, hogy ne lőjem le az összes fontos "titkot", de megpróbálom. Eli motivációja nagyon ki van találva, tökéletes vitaindító lehet jó és rossz fogalmát illetően. Sydney-ről a Saga képregény Izabelje ugrott be, Mitch pedig az én fejemben az Atlantisz című rajzfilm Dokija. Ez is jelzi, hogy alapvetően elhagyhatatlan típusok (gyámoltalan kislány; nagydarab, de csupaszív fickó; csábító szőkeség), de annyira jól működnek ebben a sztoriban, hogy nem lesznek klisések. A "szupererők" is különlegesek: nem azt mondom, hogy sosem fordultak még elő máshol, de együtt lenyűgöző kombinációt alkotnak. Nagyon gyorsan olvasható, könnyed, de intelligens stílusban megírt könyvről van szó, ami érdekes etikai kérdéseket feszeget,  izgalmas karaktereket vonultat föl, és szinte követeli a folytatást - ami, ha minden igaz, jövőre jön. Addig pedig ott van Schwab többi műve. 

Szerelmek a Tisza-parton - Grecsó Krisztián: Megyek utánad

"Hogy lehet gondolkodni, ha szép lányok jönnek? [...] Hogyan is lehetne jobban elmesélni egy ember életét, ha nem a szerelmei történetén keresztül?" A fülszövegnek ez a két kulcsmondata elég jól összefoglalja, hogy mi tetszett ebben a könyvben, és majd hozzáteszem, hogy mi az, ami kevésbé.

Itt van nekünk Grecsó Krisztián Daru, a Viharsarok szenvedő szerelmes fia, aki egyszerre minden férfi az univerzumban, de legalábbis a szocialista, majd rendszerváltó Magyarország Alföldjén. Nem sok minden történik vele azonkívül, hogy folyton megy a lányok után, azok meg mennek utána, közben felnő meg együttest alapít, minden fontos függőséget kipróbál, kicsit jár egyetemre is, és végül mágikus - már-már hihetetlen - módon rátalál a lelki társára.  

Az, ahogyan a lányok viszonyulnak Daruhoz, vagy ahogy ő viszonyul hozzájuk, valóban kiválóan mutatja meg főhősünk (férfivá) érését, vagy azt, hogy sokszor mennyire nem érti meg egymást két ember. Viszont az is világossá válik, hogy ez nem annyira a nemek különbözőségéből, hanem a kommunikáció hiányából fakad (wow. much felfedezés. such pszichológia), amit írhatunk az alföldi emberek szótlanságának számlájára (tudom, miről beszélek, higgyétek el), vagy egyszerűen arra, hogy Daru - talán Sára kivételével - egyikükkel sem kerül olyan mély, mondhatni baráti kapcsolatba, ahol az érzelmek és a gondolatok kiöntése kicsit egyszerűbben menne. Éppen ezért megmarad a belső szenvedés és monologizálás, ami őszintén szólva eléggé közel áll a szívemhez/a személyiségemhez, viszont amikor minden második mondat egy képzavaros hasonlattal ér véget, akkor az egy kicsit sok. Hiába vannak meg a móriczi gyökerek a hangulatteremtő leírásokban vagy a szituációkban, ha az írásmód átmegy ilyen költői truvájkodásba. 

Visszatérve a fülszövegre: valóban kiváló az a felvetés, hogy egy olyan világban/faluban, ahol nem történik semmi, és az asszonyok hétvégenként csak azért mennek a piacra, hogy egymás között kicseréljék a tyúkjaikat, mi értelme lehetne az életnek, ha nem a lányok, a szerelem, a vágy, egy társ keresése? És ebből a szempontból egyértelmű, hogy Daru életét ezeken a dolgokon keresztül kell elmesélni. Ami a gondolkodás képességének elvesztését jelenti a szép lányok által, azok részben a fent már említett képzavaros körmondatokban nyilvánulnak meg, amik között találhatunk jó pár nagyon eltalált, igazán szép darabot is. A könyv igazi erőssége számomra mégis a hangulatok, a helyszínek megfogásában, a rendkívül plasztikus leírásokban rejlett: hogy nem egyszerűen látom magam előtt az Alföldet meg a fóliasátrat meg a szánalmas albérletet, hanem ott vagyok benne, szagostól-színestől-mindenestől. Biztosan fogok még Grecsót olvasni, mert elsőnek elég jó volt, de állítólag van ennél még jobb is.            

  

P.S.: Érdekes lenne abból a szempontból is megvizsgálni a könyvet, hogy adott évtized, vagy mondjuk 5-6 éves periódus nőideáljai hogyan jelennek meg benne. Én ezt különösen Adélnál éreztem erősnek - láttam magam előtt a barnás rúzst, csipkés topot és kis mellényt meg világos farmert hordó, fekete loboncú lányt, amint a kollégiumi szobában a Bonanza Banzai-ra bólogatva cigarettázik -, de a többiek sem kivételek. Talán legközelebb megírom.  

Áprilisi kedvencek

Mivel nem csak könyvekről meg filmekről szeretnék írni, ezért az egyéb érdeklődési köreimet ezekben a havi bejegyzésekben fogom elétek tárni. Lesz benne művészet, divat, gasztronómia, meg még sok más egyéb, amit egyelőre nem tudok megjósolni - de vágjunk is bele!

 

Barbara Dziadosz grafikái 

Az első kedvencemre teljesen véletlenül sikerült rátalálni, de azonnal beleszerettem. Barbara (vagy becenevén Basia) Dziadosz rajzai látszatra leginkább szocializmus-beli reklámokat idéznek (ami lengyel származása miatt egyáltalán nem meglepő). Viccesek, szürreálisak, néha társadalomkritikusak, sokszor meg inkább csak aranyosak.

 

Budapest100 és Könyvfesztivál

Az április programok szempontjából tömve volt jobbnál jobb dolgokkal, és ezért nem tudtam én sem dönteni fenti két esemény között. A Budapest100-nak ráadásul most már három éve aktív résztevője is vagyok a háttérből, így különösen a szívemhez van nőve (magyaros fogalmazás FTW). A Könyvfesztivál adta lehetőségeket pedig idén, úgy érzem, kimaxoltuk a barátaimmal: sokat dedikáltattunk (én hármat), és két nagyon jó beszélgetésen is részt vettünk, amik közül az egyiken Grecsó Krisztián énekelt a Rájátszásos barátaival, Háy János pedig egyszerre volt mérhetetlenül vicces ("Ja, hogy honnan szedjük a cuccot?") és ugyanilyen bölcs ("Hát a prózának olyannak kell lennie, mint a Teremtés könyvének: tökéletesnek, érted?"). Természetesen nem hagyhattuk ki Jonathan Franzent sem, aki egy fantasztikusan jófej ember, és majd az unokáimnak úgy mesélem, hogy megkérte a kezemet.

Csillagok háborúja

Most közbeszólhatna valaki, hogy hé, álljon meg a menet, hát ez is film, nem erről volt szó! De a Csillagok háborújáról nem fogok külön bejegyzéseket írni, mivel most már a legutóbbi film is tíz éves, és nálam sokkal hozzáértőbb emberek írtak róla bőven. (Természetesen decemberben több kilométeres kirohanásra számíthattok.) Újranéztük mind a hat a filmet a barátaimmal, és ez bizony elég sok tanulsággal szolgált: például megértettem, hogy miért gyűlölik annyira mélységesen az emberek Hayden Christensent. Ugyanis a II-III. film azok közé tartozik, amik klasszisokkal jobbak lettek a magyar szinkronnal. Az eredeti trilógiát is most láttam először eredeti nyelven, és elég megható volt az ikonikus mondatokat újra hallani. Han Solóba pedig újra és reménytelenül beleszerettem.

Túrószuflé

Szerintem ezt nem nagyon kell magyaráznom, a kép magáért beszél. Képzeljetek hozzá a málnaöntetet, és máris a mennyországban lesztek. A receptet itt találjátok.

Levélterápia - Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről

Amikor azt mondtam, hogy a We Were Liars idén a legjobb könyv, amit olvastam, természetesen tudtam, hogy ez az állítás úgyis meg lesz cáfolva. A We Need To Talk About Kevin ugyancsak egy család drámája, és újfent tragédiával végződik (vagyis inkább kezdődik), de nem annyira egy társadalmi csoportra fókuszál, hanem inkább az amerikai társadalom és kultúra, valamint a család intézményének modern problémáit veszi górcső alá. 

A levélregény írója Eva Khatchadourian, egy örmény származású útikönyv-szerző. Férjének, Franklinnek címezi a könyv fejezeteit alkotó leveleket, amelyek általában két részre tagolódnak: az egyik felük a múltról, a másik a jelenről szól. Ezt a két idősíkot pedig az a bizonyos csütörtök választja el, amikor a fiuk, Kevin iskolai lövöldözést követett el. A múltbéli szálból megismerhetjük Eva gyerek- és kamaszkorát, fiatalkori utazásait, Franklinnel való megismerkedését, a házasságukat, és végül eljutunk oda, amikor a férj úgy dönt: gyereket szeretne. 

Eva kezdettől fogva ódzkodik az ötlettől, ráadásul ekkor már 35 éves, így nincs rá biztosíték, hogy egészséges gyermekük születik, végül mégis vállalja a dolgot. A gyereknevelés egy hatalmas, hosszú csata Eva és Franklin között: habár a legtöbb napon sikerült fenntartaniuk a boldogság látszatát, a nő meg van róla győződve, hogy Kevin szándékosan követ el mindent annak érdekében, hogy megkeserítse az ő életét - Franklin pedig mindezeket a dolgokat apró csínyként könyveli el, amiket bármelyik kisgyerek elkövethet. 

Az egész történetnek van egy Rosemary's Baby-jellegű hangulata, és ahogy haladunk előre az időben, úgy lesz egyre inkább az az érzésünk, hogy Kevin valóban a pokol legalsó bugyraiból került elő. Ami ezt erősen relativizálja, az a második gyermek, Celia születése: a kislány - minden furcsa fóbiája ellenére - az a gyermek, akit Eva akart. Épp ezért irreális Franklin felvetése, amikor megkérdőjelezi Eva anyaságra való képességét, mondván, ha az első alkalommal nem sikerült, akkor miért próbálkozna még egyszer. Ha nagyon sarkítva akarok fogalmazni, Kevin gyakorlatilag erőszak útján fogan: nem a szó hagyományos értelmében, de mindenképpen az édesanyja akaratával szemben. Mindazonáltal az, hogy Eva mindent elnéz Celiának, felveti a kérdést, hogy vajon csak azért látja Kevint annyira gonosznak, mert nem igazán akart gyereket, vagy valóban egy kis pszichopatáról van szó.       

Mivel csak Eva szempontjából ismerjük meg az eseményeket, ez a kétkedés persze minden történéssel szemben fennáll; viszont ha van alkalmas szereplő a történetben a mesélésre, akkor az ő. Hiszen az egész élete hihetetlen történetekből áll össze: útikönyv-íróként bejárja a fél világot, rendkívül tájékozott, művelt, a stílusa szofisztikált, sőt sokszor talán burjánzó és túldíszített - de épp ez a nyelvezet ad igazi betekintést Eva lelkébe. Egyrészt a származása, másrészt a műveltsége miatti különállása persze arrogánssá is teszi - és egészen a könyv végéig talán nem is nagyon realizálja, hogy Kevin valójában mennyire hasonlít rá.  

Lionel Shriver könyve nagyon sokfajta problémát jár körül: azt, hogy a gyerekvállalás nem feltétlenül való mindenkinek; hogy senkit sem szabad akarata ellenére kényszeríteni valamire, főleg nem érzelmi zsarolással; hogy néha bármennyire is hinni akarunk valakinek az ártatlanságában, nem mindig az a jó hozzáállás, és ugyanez igaz a negatív oldalról is. Olyan kérdésekre keresi a választ, hogy vajon meddig és milyen mértékben vonható felelősségre egy szülő a gyermeke cselekedeteiért? Vannak-e alapvetően gonosznak születő emberek? Meddig tart a önmegvalósítás, hol kezdődik az önzés, és mi köze van az ember tágabb környezetének ahhoz, hogyan hat ez egy család életére? Milyen hatással van a média és a sztárközpontú társadalom az egyén lelki fejlődésére? Nyilván nem soroltam fel mindent, és még hosszan lehetne folytatni az elemzést, de ez is mutatja, hogy rendkívül összetett, izgalmas műről van szó, ami sokak számára lehet élvezetes olvasmány.       

Egy cuki sorozatgyilkos története - Liza, a rókatündér

Hatalmas reményekkel ültem be a moziba, és egyáltalán nem kellett csalódnom. Ha az ismerőseim megkérdezték, hogy tetszett és milyen volt, persze nekem is egyből Wes Anderson neve kúszott a számra, de ha jobban belegondolok, egy-egy apró stílusbeli hasonlóságtól eltekintve ez valami egész más, és valami egész jó a magyar filmiparban a Szuperbojz meg a romantikusnak és/vagy viccesnek beállított lónyálak után.

Itt van nekünk Liza (Balsai Móni), a harmincéves szőke álmodozó, aki az idős Márta néni (Molnár Piroska) gondozásából él. A magányos leányzó egyetlen társa Tomy Tani (David Sakurai), a japán táncdalénekes szelleme. Liza kimenőt kap a születésnapján, és fontos misszióra indul: megpróbálja megtalálni igaz szerelmét. Az udvarlók azonban hullani kezdenek körülötte, mint a legyek, és Tomy segítségével Liza ráébred, hogy ő egy elátkozott rókatündér, aki a legenda szerint fekete özvegyként szívja el szeretői életerejét. Az egyre gyűlő áldozatok felkeltik a rendőrség figyelmét, és a kissé mamlasznak tűnő, de jó szándékú Zoltán Zászlóst (Bede Fazekas Szabolcs) állítják rá az ügyre.

A Liza erőssége egyértelműen a jól eltalált, érdekes modorú színészi játékban, illetve a vizualitásban és a zenében rejlik. A Tövisházi Ambrus által komponált dallamok nagyon emlékezetesek, szinte muszáj rájuk táncra perdülni. A színvilág noirosan visszafogott - mégiscsak gyilkosságok történnek -, a díszlet mesterien van megalkotva: a Mátyás téri Magda-udvar épülete, a leharcolt, félig üres polgári lakás vagy az Erzsébet téri Terminal étterem helyére álmodott Mekk Burger tökéletes hátteret adnak a szürreális történethez.

Nagyon-nagyon szeretem ezt a filmet, azt hiszem. Kicsit Amélie-s, kicsit Wes Andersonos, de közben mégis ikonikusan magyar és budapesti. Balsai Móniért azóta rajongok, hogy a székesfehérvári színházban Stuart Máriát alakította; Zoltán Zászlóst egyszerűen hazahoznám és megölelném. Liza további választottjai mind tökéletesen agyament módon megalkotott karakterek - a különleges ételeket kedvelő Károly kedvenceit még napokkal később is emlegettük.    

Pszicho a pusztában - Emily Brontë: Üvöltő szelek

Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor fogalmam sincs, mit gondolok erről a könyvről. Az érzéseim nagyon vegyesek. Egyrészt értékelem Emily Brontë fantáziáját, amivel megalkotta ezt a szellemekkel, látomásokkal, nyers és szenvedélyes emberekkel teli történetet, ami valószínűleg nem is különbözhetett volna jobban a saját életétől - már ha attól a ténytől eltekintünk, hogy amilyen a body count ebben a könyvben, nagyjából úgy hullottak a saját rokonai is a tüdőbajtól. 

Másrészt viszont egy pillanatig nem mondanám azt, hogy élveztem az olvasását. Vannak azok a könyvek, amikben minimum egy szerethető karaktert találunk, akivel együtt tudunk érezni. Az Üvöltő szelek-ben nincs ilyen. Mindenki vagy önző, vagy elkényeztetett, vagy erőszakos, vagy nyápic, vagy cselekvésképtelen vagy szenvedélybeteg - a teljesség igénye nélkül. Nem azt mondom, hogy attól lesz jó vagy rossz egy könyv, hogy bele tudjuk-e élni magunkat valakinek a történetébe, de az jelentősen megkönnyíti a befogadást és azt, hogy megkedveljük a művet magát; vagy ha nem is érzünk feltétlenül empátiát, de valami rángat minket előre az oldalakon át, mert érdekel, hogy mi lesz velük. 

Talán ebben tudnám megragadni az Üvöltő szelek idegenségét, és azt, hogy miért csak harmadik próbálkozásra sikerült elolvasnom: ahogy gyűlik egymásra a sok egymás ellen elkövetett gonoszság, vagy csak szimplán mindenki totálisan figyelmetlen a másikkal szemben, úgy lettek egyre érdektelenebbek számomra a karakterek. Pedig szépen ki vannak dolgozva, tényleg nem papírmasé-figurák libegnek el előttünk a ködös angol vidéken, és mégsem tudtak magukkal rántani. 

Részben talán direkte ellen is álltam a vonzásuknak: minden egyes alkalommal fordult a gyomrom, amikor Heathcliff újabb embert vert meg vagy zárt fogságba. Az emberi elme sötét mélyeibe való kalandozás nem áll távol tőlem, de a családon belüli erőszaknak az a szisztematikus kivitelezése, amit a szerelme elvesztésével magyaráz, valahogy már nem csúszott le a torkomon. És közben meg persze, hogy nem történhetne másképp, hiszen egy embertelen vidéken embertelen törvények uralják az életet. 

Ha már a törvényeknél/szabályoknál tartunk, nagy gondom volt Cathy döntésével. Mint azt az egész regény példázza, az angol pusztaság közepén körülbelül minden megtörténhet, mert senki nem fogja felelősségre vonni az elkövetőket. Ennek ellenére Cathy presztízskérdésnek érzi, hogy a kissé vad, de azért vele együtt nevelkedett Heathcliff, vagy a finom úriember Edgar legyen a férje. Mintha ennek lenne bármi jelentősége a semmi közepén. Megértem, hogy ez valami olyasmi, mint amikor Mrs. Bennett a vidéki összejöveteleket az udvari bálokhoz méri fontosságukban, de valahol mégis kicsit suta megoldásnak érzem.   

Különösen nagy gondom a kiadókkal, hogy mindenki megpróbálja szerelmi történetként eladni a könyvet. Ha van valami, ami távol áll egy klasszikus szerelmes regénytől, akkor ez az. Van benne szerelem-féleség, ezt nem tagadom; de az is inkább az egész könyvet átszövő különös sötétség árnyékában kialakuló őrült vonzalom, mint Jane Austen-os rózsaszín felhőbodorítás. Természetes, hogy egy viktoriánus regény teljesen máshogy megy neki az érzelmeknek: a sötétség, a szenvedély, az őrület, az elemi ösztönök a meghatározóak, az ötven-száz évvel azelőtti divatos realitás sutba van dobva - a konszolidált befejezéstől eltekintve. 

A sötétség egyértelműen erőssége a könyvnek; a melodráma és a végletesség viszont a való életben sem az én műfajom, így ez a könyv nem lesz a kedvencem. Lehet, hogy néhány év múlva újra előveszem, de egyelőre túlságosan borzongok még tőle. Szóval gótikus regényként tulajdonképpen tökéletes hatást ért el. 

A brit menőség esszenciája - Kingsman: A titkos szolgálat

Ez a film iszonyatosan kúl - ezt gondoltam úgy az utolsó tíz percig. A véleményemmel nem voltam túl népszerű, de ez még nem tántorított el tőle. A későbbiekben részletezem a problémámat, de most egyelőre maradjunk annál, hogy sosem láttam még ennyi szép öltönyt egy rakáson, talán csak a Mad Men-ben.

A történet a szokásos tinédzserkém-filmek megszokott folyásához igazodik: adott a kicsit béna, rossz helyzetből induló, lehetőleg vézna főhős, akinek különböző próbákat kell kiállnia, hogy a titkos szervezet tagja lehessen. Közben általában megszerzi a nőt lányt, megtanul tékvandózni és maga lesz a megtestesült menőség. A Kingsman abban különbözik korábbi társaitól, hogy mivel egy Mark Millar-képregényből készült (ő írta a Kick/Ass-t), sokkal több a Tarantinót is megszégyenítő vérfürdő, és a szuperkütyük is különösen fantáziadúsak. A kerekasztal modern lovagjaira - az ő nevüket használják kódnévként az ügynökök - pedig természetesen azért van szükség, mert mindig van egy őrült, aki fel akarja robbantani a világot. 

Aki eddig nem volt szerelmes Colin Firth-be, az most az lesz. Aki nem, annak nem tudom milyen ízlése van, de az, ahogy makulátlanul elegáns öltözékben ellátja a baját egy kocsmányi brit low life-nak, az egyszerre kiváló szórakozás és egyben fényképezési bravúr. És akkor a templomos jelenetről még nem is beszéltem, ami egyértelműen a Kill Bill-t idézi; és ha már Tarantino, akkor nem lehet elmenni a műlábú testőr/asszisztens, Gazelle mellett, aki kétségtelenül méltó versenytársa Colin Firth karakterének, ha tökösségről van szó, és méltó főhajtás Quentin főhősnői előtt. A pösze Samuel L. Jackson szupervicces, a főhős Eggsyt játszó Taron Egerton pillantására biztos, hogy jó pár bugyi a földre csusszant, de emellett eléggé aranyos és menő is. Morbid vizuális orgia az egész, és az alapjául szolgáló képregénynél fényévekkel  jobb.

És akkor térjünk rá egy mondat erejéig a problémámra. Az interneteken sok helyen vitatták az análszexes poént, ami nyilván a kemény akciójelenetek után csak rá akart tenni még egy lapáttal a film szupermaszkulin világára, de én teljesen feleslegesnek éreztem; és azt hiszem, főképp azért, mert  Harry Hart (Firth) végig úriembert akar nevelni Eggsyből. Értem, hogy ő ettől őrzi meg a "rosszfiús imázsát" meg hogy ez egy újabb fricska a James Bond-filmeknek, de valamiért engem nem ragadott meg a dolog.

Nem akarom negatív mondatokkal befejezni a bejegyzést, mert szó sincs róla, hogy ne tetszett volna a film, sőt. Hihetetlenül élvezetes és szórakoztató volt, a teljesen eltúlzott vérfürdők és a teljesen reális társadalmi kérdésfelvetések egészen finom összhangját hozta.  

Könyves Oscar-díj 2015

A booktuber-közösségben (azaz azok között, akik könyvekről szóló videókat töltenek fel a YouTube-ra) körülbelül két éve jött divatba az a tag, amiben könyveknek osztják ki az Oscar-díjakat, természetesen a műfajhoz igazítva a kategóriákat. Én ugyan nem készítek videókat, de mivel nagy rajongója vagyok mind a filmeknek, mind a könyveknek (nem tudom, feltűnt-e), ezért idén én is elkészítettem a magam listáját. A sorrendben az idei Oscar-díjátadó menetrendjét követtem, amit tegnap délután megnéztem, de egy-két beszédtől és számtól eltekintve nem volt érdemes időt szakítani rá. Lehet, hogy egy olyan évben, amikor mindenki a társadalmi tudatossággal van elfoglalva, nem feltétlenül Neil Patrick Harris volt a legjobb választás műsorvezetőnek. Ami a saját választásaimat illeti, érdekes volt szembesülni vele, hogy az a 40 könyv, amit tavaly elolvastam, igazából mennyire kevés, és hogy ebből kifolyólag viszonylag nehéz volt némelyik kategóriában megfelelő győztest "hirdetnem". De ez is csak arra ösztönöz, hogy idén többet olvassak és változatosabban. Vágjunk is bele!

1. Legjobb férfi mellékszereplő - Levi (Fangirl)

Tudom, hogy Levi-t gyakorlatilag akár a Fangirl férfi főhősének is lehetne tekinteni, de egyrészt nem nagyon volt más jelöltem, másrészt pedig Rainbow Rowell könyve szerintem tényleg inkább szól a főhősnő, Cath önfelfedezéséről, és ebben Levi inkább csak segítő szerepet játszik. Azt viszont kiválóan: Levi az egyik legcukibb, legszerethetőbb fiú, akivel könyvben valaha találkoztam.

2. Legszebb borító (Legjobb jelmez) - Szíved helyén épül már a Halálcsillag

Nem elég, hogy a szürke-sárga-fekete az egyik kedvenc színkombinációm, még retro is, meg Star Wars is, szóval nem volt kérdés, ki nyer ebben a kategóriában. Ezt a könyvet minden egyes alkalommal kézbe kellett vennem, amikor bementem egy könyvesboltba - aztán meghozta a Jézuska (még 2013 karácsonyán), és akkor már csak a könyvespolchoz kellett odajárulnom, hogy végigsimítsam a prémium papírt.

3. Legjobb novella vagy kis terjedelmű könyv (Legjobb rövidfilm) - The Queen's Army

Nem ez lesz az utolsó kategória, amiben feltűnik Marissa Meyer valamelyik alkotása. A Holdbéli krónikák-sorozathoz írt novellái abszolút egyenrangúak a könyvekkel, mindig érdekes információkkal egészítik ki a világot, és ha nem is kapcsolódnak szervesen a történethez (fenti történet egyébként igen), akkor is izgalmasak önmagukban.

4. Legjobb női mellékszereplő - Iko (Cinder) 

Ez volt az a kategória, amire magamban rögtön rávágtam a választ. Iko aranyos, vicces, menő, jószívű - minden megvan benne, ami egy jó baráthoz kell. A karaktere különösen a Holdbéli krónikák második részében jut nagyobb szerephez (akik olvasták, értik, mire gondolok ;), de már az első könyvben is a szívünkbe lopja magát.

5. Legjobb leírások (Legjobb vizuális effektek) - Üresek városa 

Ransom Riggs már a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei-ben is bebizonyította, hogy ha kell, csodálatos bekezdéseket tud írni - legyen szó tájleírásról, szörnyetegekről, vagy belső vívódásról. Azt, hogy a sorozat második könyvében ezt még magasabb szintre emelte, én részben a feleségének, Tahereh Mafi-nak tudom be, akinek én ugyan egyáltalán nem szeretem a stílusát, de a lírai vénáját elismerem. Egy kicsit.

6. Egy könyv, amiből jó animációs film lehetne (Legjobb animációs film) - A vérgróf

Lehet, hogy meglepő választás, de miután rátaláltam a Nyugat+Zombik képregényre, nem volt kétségem afelől, hogy egy vámpíros történet, ami a századelő Budapestjén játszódik, mennyire jól mutatna animált formában.

7. Legjobb csavar (Legjobb fényképezés) - Sharp Objects 

Gillian Flynn-be még 2013-ban szerettem bele, amikor elolvastam a Gone Girl-t - nem is értem, minek vártam ilyen sokat azzal, hogy belefogjak egy másik könyvébe. A Sharp Objects legalább olyan felkavaró, mint előbbi kötet, és krimiről lévén szó, nem lehet vége nagy csavar nélkül.

8. Legjobb történelmi regény/non-fikció (Legjobb dokumentumfilm) - A francia nők nem híznak

Nagy dolgokat fogok mondani: ez a könyv megváltoztatta a gondolkodásomat. Mireille Giuliano írásában főleg az fogott meg, hogy mennyire emberi és pozitív volt az egész: bár diétás könyv, de nem a tiltásokról szól, és komoly élettapasztalat van mögötte, de néha megmosolyogtat.

9. Legjobb/legösszetettebb világ (Legjobb eredeti forgatókönyv) - Cinder (Holdbéli krónikák)

Disztópia is, lányok is a főhősök, szerelem is van benne, de valahogy mégis magával ragadott Marissa Meyer világa. Valahogy mégis kiemelkedett a tizenkettő-egy-tucat disztópikus YA-sorozatok közül. Komplex társadalmak, részletes leírások az űrhajók műszaki berendezéseiről, hihető testi és lelki sérülések - alig várom, hogy év végén kijöjjön a sorozat befejező része.

10. Legjobb filmadaptáció (Legjobb adaptált forgatókönyv) - A kiválasztott 1. rész (Mockingjay Pt. 1)

Ez ugyancsak az a kategória volt, amiben nem volt kétség, mit választok (most hirtelen beugrott a Csillagainkban a hiba, és dilemmába estem, de gyorsan kimászok belőle). Az éhezők viadala  részről részre csak jobb lesz, és szerintem kiválóan vitték filmre az eddigi epizódokat: hibátlan casting (a white washing-tól eltekintve), csodálatos hangulatkeltő zene, szuper fényképezés, lenyűgöző díszletek. Nem is kell ennél több.

11. A legjobb író, akit tavaly fedeztél fel (Legjobb rendező) - Marissa Meyer

Már dicsértem eleget fentebb, és ez nem is az utolsó említése. Nem tehetek róla, beleszerettem, és főképp azért, mert meglepett: egyáltalán nem számítottam rá, hogy ilyen nagyon fognak tetszeni a könyvei.

12. Legjobb férfi főszereplő - Four (Divergent)

Ez egy kicsit kényszerű választás volt. Rá kellett jöjjek ugyanis, hogy nem nagyon olvastam olyan könyvet tavaly, amiben igazán kiemelkedő férfi főszereplő volt. Még talán a Titokzatos folyó valamelyik szerepőjét választhattam volna, de közöttük meg nem feltétlenül tudtam dönteni. Hagyjuk is - jövőre talán ügyesebb leszek.

13. Legjobb női főszereplő - Cinder (Cinder)

Ha nem is értek mindig egyet minden cselekedetével, Cinder mégis egy fantasztikus karakter. Okos, céltudatos, önfeláldozó és érzékeny, és jóval aktívabb hősnő, mint az eredeti Hamupipőke. Szeretem  a hőssé válását, a magára eszmélését, ahogy egyre inkább harcos válik belőle, de közben összeszorul a gyomra, ha a szeretteiről van szó. Nagyon szépen megírt karakter egy ugyancsak kiválóan összerakott világban.

14. Legjobb önálló könyv (Legjobb film) - Sharp Objects 

Viszonylag nehéz választás volt, mert elég sok sorozatot olvastam tavaly, de végül ő győzött. Izgalmas volt, felkavaró, kemény és hangulatos (mármint kiválóan ragadta meg azt a közép-nyugati miliőt, amiben játszódik). Nem akarok túl sokat írni róla, aki szereti a krimit, az mindenképp olvassa el, de akit inkább a mentális zavarok érdekelnek, annak is nagyon ajánlom.  

Alan és a mókusok - Kódjátszma

Először is köszönjük meg az északi isteneknek, hogy létezik egy olyan csodálatos név a világon, hogy Morten Tyldum. Engem eleve lenyűgöz majdnem minden, ami skandináv/észak-európai, de ez a dallamos keménység, na ez nagyon bejön. Miről is akartam írni? Ja, a britekről. Alan Turingról. A kódfejtés izgalmáról. Meg a melegekről. A Kódjátszma legalább ennyi mindenről szól.

Alan Turing a 20. század egyik legzseniálisabb matematikusa volt, aki amellett, hogy gyakorlatilag megnyerte a Szövetségeseknek a II. világháborút, jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy ma nem egy írógépen pötyögöm mindezt egy papírra - szóval tulajdonképpen a modern számítógép-tudomány atyja. Mivel ez egy igaz történet alapján készült film, nem gondolom, hogy nagyon figyelmeztetnem kéne spoilerek esetén, de aki soha nem hallotta még Turing történetét és ebből a filmből szeretné megismerni, az egyrészt jól teszi, másrészt ne feltétlenül olvasson tovább.

Alan Turing, Bletchley Park, Enigma: a II. világháború egyik legizgalmasabb szeletének hívószavai ezek. 1940. A britek rettegnek, mert képtelenek feltörni a németek kódoló gépezetét, az Enigmát, és szépen lassan minden (élelemmel és emberekkel teli) hajójukat elsüllyesztik a kiszámíthatatlan tengeralattjárók. Nemzetük legjobb nyelvészeit és matematikusait gyűjtik egy csapatba, hogy szembeszálljanak az Európát lassanként bekebelező nácikkal. A szupertitkos csapat tagjai minden nap versenyt futnak az idővel, mivel a németek éjfél elmúltával újrakódolják üzeneteiket. A felismeréshez, hogy egy géppel szemben csak egy másik gépezetnek lehet esélye, Alan Turing-ra volt szükség. A történelem további folyását pedig már ismerjük.

Amiről talán kevesebben tudnak, de ami ugyanolyan fontos része mind Turing történetének, mind pedig a filmnek, azok a háború utáni események. Alan Turing homoszexuális volt, és ez egészen 1967-ig bűnténynek számított az Egyesült Királyságban. Egy kritikát olvastam (de sajnos nem emlékszem, hol), amiben a szerző kifogásolta, hogy Turing szexualitása el van mismásolva a filmben; ezzel csak az ért egyet, aki nem látta a filmet, ugyanis a három idősík közül az egyik éppen Turing '50-es évekbeli letartóztatásával és halálával foglalkozik. Mivel elég sok meleg ismerősöm, barátom van, ezért személyesen is érintett ez a szál: kiráz a hideg, ha csak arra gondolok, hogy ők minek lennének kitéve, ha még mindig ugyanabban az elmaradottságban élnénk, mint hetven évvel ezelőtt. Ez a film részben jó emlékeztető, hogy mennyit haladt a világ azóta - és nemcsak a melegek, hanem például a nők helyzetét illetően is -, de egyben arra is figyelmeztet, hogy mit nem szabad soha többé megengednünk, hogy megtörténjen. Gordon Brown volt brit miniszterelnök egyébként 2009-ben kért nyilvánosan bocsánatot Turing-tól, II. Erzsébet királynő pedig 2013-ban adott neki posztumusz kegyelmet.

Amitől még libabőröztem - de ezúttal jó értelemben -, az a film zenéje volt, amit nagy kedvencem, Alexandre Desplat írt. Ha valami értékes származott a Twilight-filmekből, azok az általa szerzett darabok; de szerencsére elég népszerű zeneszerző, így például a Grand Budapest Hotel-ben, a Műkincsvadászok-ban, de még a Harry Potter-sorozat utolsó részében is az ő kompozíciói csendültek fel. És erre a zenére felvonul egy csapat kiváló brit színész: Charles Dance a szakma nagy öregje, tökéletes a kötelességtudó Denniston parancsnokként; Matthew Goode mi más lehetne, mint jól öltözött szívtipró; Mark Strong pedig egyszerre sármos, szórakoztató és kellően James Bond-szerű az MI6 vezetője, Stewart Menzies szerepében. Keira Knightley nekem sosem volt a szívem csücske színésznőként, de itt határozott, ahol kell, és gyöngéd, ahol az kell, szóval le a kalappal. Az egyetlen, amit nem feltétlenül tudtam hova tenni, az általam egyébként nagyon is kedvelt Allen Leech beszédstílusa volt: bár tudtommal erős ír akcentusa van (lásd például a Downton Abbey-ben), itt ebből kissé visszavettek, és inkább hangzik néhol amerikainak, néhol pedig orosznak (!) - de azt csak egyszer. Viszont ott mókás.

Végül, de nem utolsósorban természetesen Benedict Cumberbatch-et se felejtsük el (nekem majdnem sikerült), aki szintén hozta a Sherlock-ban már megszokott formáját - én egyelőre nem láttam tőle mást, amiben az arca is benne  volt (A hobbit megvolt). Különleges gesztusaival és beszédstíusával már-már Asperger-szindrómásan magába fordult karaktert épített (ez utóbbit egyébként fel is rótták neki hibaként, amivel igazából egyet tudok érteni), de összességében úgy érzem, ő is és a film is méltó emléket állítottak a Bletchley Park kódfejtőinek.

[Egy darabig nem lesz most könyves bejegyzés, mert a Beszélnünk kell Kevinről annyira nehezen olvasható (de nagyon-nagyon jó), hogy fogalmam sincs, mikor végzek vele, párhuzamosan pedig nem akarok belekezdeni valami könnyedbe.]

Angry Keanu is angry - John Wick

Nem kifejezetten szeretem az akciófilmeket. De valahogy az a tendencia, hogy ha a főhős kellően hűvös, menő (lehetőleg régi) verdával jár, és nemcsak lőnek, amíg le nem jár a játékidő (hanem néha töltenek is), akkor azért megvehető vagyok a megnézésükre. A John Wick-ről akkor éreztük, hogy valami különleges, amikor az első tíz percben még csak nevetgéltünk, meg azon "awwww"-oltunk, hogy milyen aranyos a kutyája, és közben a későbbi szereplők szépen sorban betojtak, ha csak meghallották főhősünk nevét.

Szóval az alapsztori az, hogy adott ez a John Wick nevű visszavonult bérgyilkos, akinek meghal az imádott felesége. Miután hazaér a temetésről, csomagot hoz a postás: egy imádnivaló, Daisy nevű kiskutyát, neje utolsó ajándékát. (Én itt egyből rákérdeztem, hogy vajon eledelt is mellékelt-e neki a síron túlról a kedves mama, de jól sejtettem, hogy nem, és így John-nal együtt kukoricapelyhet reggelizett. Valamint azt is felvetettem, hogy a szomszédban lakik-e egy Gatsby nevű eb. A barátaim szerint nagyobb esélyünk volt egy Donald-ra.)

Aztán John elmegy megtankolni a '69-es Mustangját, amit kissé erőszakosan megpróbál tőle megvásárolni az orosz Theon Greyjoy - az Alfie Allen által játszott maffiózócsemete, Iosef Tarasov -, de persze John nem áll kötélnek és elhajt. A ruszki keményfiúk betörnek a lakásába, megölik a kutyáját és elkötik a kocsiját, majd megpróbálják eladni a helyi használtautó-kereskedő Aureliónak (John Leguizamo), de az jó barátja Wick-nek, így elutasítja őket (amihez nem kevés bátorságra van szükség). A maffiavezér, Viggo Tarasov jól leteremti a kisfiát, amiért a világ egyik legkeményebb bérgyilkosát rövidítette meg egy négylábúval és egy négykerekűvel, aztán tárgyalnak egy sort, de Wick persze kérlelhetetlen. És akkor elindul a bosszúhadjárat.

Tipikus bosszúfilmről van tehát szó, amiben adott a kissé megkeseredett, pókerarcú, harcművészetekben jártas bérgyilkos, aki ráadásul kiváló sofőr és múltbeli cselekedetei miatt mindenki retteg tőle, akinek csak egy kis esze van. Keanu Reeves-nél valószínűleg kevés ember lenne alkalmasabb erre a szerepre: a verekedést és a pókerarcot hozta magával a Mátrixból, a kúlságot meg volt alkalma eltanulni az utóbbi évek filmterméséből (igen, a Drive-ra gondolok és nem, nem feltétlenül volt szüksége a "tanításokra"). Alfie Allen nagyjából ugyanazt az elkényeztetett örököst hozza, akit a Trónok harcában, és továbbra is jól áll neki. Az apját alakító Michael Nyqvist tökéletes maffiavezér, a Wick meggyilkolására felbérelt Willem Dafoe pedig nincs ugyan túl sokat a vásznon, de akkor nyújtja a szokásosat. Annak külön örülök, hogy most egy kicsit "normális" karakter alakított (már ha egy bérgyilkos annak tekinthető), és nem gülüszemű pszichopatát.

Az egyetlen karakter, akinek a történetével nem kifejezetten értettem egyet, az az Adrianne Palicki által játszott Perkins. Az első pillanattól nyilvánvaló, hogy ő nem John barátja, és ha elég pénzt tesznek le elé, akkor bármilyen szabályt hajlandó áthágni. Amikor sokadjára is egy nő a vipera a fészekben (és rajta kívül a nőket gyakorlatilag a prostituáltak meg a pultosok képviselik a filmben), akkor azért kétszer is meggondolom, hogy nincsenek-e enyhe soviniszta hajlamai a rendezőnek. Értem én, hogy az akciófilmek világa ilyen, de szeretném, ha nem lenne mindig ilyen. Perkins nyugodtan lehetett volna férfi is - tudom, akkor meg azzal lenne baj, hogy nincs nő a főszereplők között, de én néhány jelenetnél eljátszottam azzal a gondolattal is, hogy mi lenne, ha Joan Wick lenne a film főhőse? Egyébként nem panaszkodom, vannak csodálatos bosszúfilmek iszonyatosan menő női főszereplőkkel.

Az nagyon látszik a filmen, hogy a rendező, Chad Stahelski eddig a kaszkadőrszakmában tevékenykedett: az akciójelenetek látványosak és egyben valósághűek is (ld. fenti utalásomat arra, hogy néha tárat is kell cserélni, de az is növeli a realitás-faktort, hogy amikor egy diszkóban lövöldözöl, valószínűleg nem fogsz mindenkit elsőre halálosan eltalálni, és így két-három golyót is bele kell ereszteni az ellenfélbe). A készítők fantáziájának köszönhetünk egy elég részletesen kidolgozott világot is: a senkiföldjének számító hotel, vagy az aranyérmék, amikkel "kereskednek", különleges dimenziót adnak a történetnek. Szívesen olvasnék John Wick-képregényt is akár. Ezenfelül pedig, körülbelül a film felénél járhattunk, amikor megjegyeztem, hogy ha a történet béna is lenne kissé, akkor is megérte volna megnézni a filmet csak a látványért, Jonathan Sela operatőr csodálatosan megkomponált képei miatt.

Szóval kiválóan szórakoztunk, izgalmas volt, pörgős, és még vizuálisan is élvezetes. 

Sokadjára is széthullik az amerikai idill - E. Lockhart: We Were Liars

Igazából nem is erről a könyvről akartam írni. Aztán úgy döntöttem, hogy nem feltétlenül szeretném negatív kritikával kezdeni itteni tevékenységemet, ráadásul miután kétszer-háromszor előadtam különböző barátaimnak, hogy mennyire felbosszantott a Shatter Me, nem volt sok kedvem még leírni is. Aztán ki tudja, lehet, hogy egy álmos februári délutánon mégis időt szakítok rá egy bejegyzés erejéig.

No, de térjünk vissza az eredeti tárgyhoz, ami nem más mint E. Lockhart We Were Liars című műve. Harry Potter-rajongóként természetesen egyből a Titkok kamrája hóbortos sztárprofesszora jutott eszembe az írónő nevéről, de egyébként Emily Jenkins-nek hívják. Ennek a történetnek persze semmi köze a varázslók világához, viszont annál valóságosabb. Főhősünk, Cady 15 éves és a tökéletes, nagy múltú Sinclair-família tagja. Sinclairék mind szőkék, gyönyörűek és gazdagok, és nyaranta a saját szigetükön múlatják az időt. A tizenötödik nyáron azonban, amit Cady a szigeten tölt, történik valami. Amikor pedig két évvel később visszatér, érzi, hogy valami nincs rendben és hogy rokonai igyekeznek eltitkolni előle a történéseket. Ennél többet nem árulok el, mert az mindent elrontana.

Úgy álltam neki ennek a könyvnek, hogy valami olyasmi lesz, mint a Gossip Girl: adott egy gazdag amerikai család, akiknek megvannak a maga titkai meg hibái (pl. drogfüggőség, alkoholizmus, érzelmi zsarolás stb.), és a végére ezek valahogyan felszínre kerülnek, lesz (vagy nem lesz) nagy családi összeborulás és elhajóznak a naplementébe. Szóval amolyan nyári olvasmányként ugrottam neki, amit az ember levisz magával a strandra és napozás közben lustán ellapozgat. Ehhez képest elég gyorsan keresztülvágtattam rajta, mert nem bírtam letenni, másrészt a végére sokkal sötétebb lett, mint amit el tudtam volna képzelni. Amíg olvassa az ember, végig találgat, hogy vajon mi lehet a nagy titok, ami után Cady nyomoz, de úgysem találnánk ki.

Ha csak az alapsztorit nézzük, akkor persze nem sok különlegesség van ebben a könyvben. Viszont Lockhart stílusa, és az, hogy tényleg egy elemi tragédia van a háttérben, mégis kiemelik a többi közül. Emellett Cady számomra az egyik legjobban megírt tinédzser: felnőtt, de mégsem az, nagyon sok mindent átlát, és közben szenvedélyes álmodozó is. Nagyon valóságos a szerelmi szál és a barátságok egyaránt: az, ahogyan a szigeten minden varázslatosabbnak, fontosabbnak látszik, mint a hétköznapi életben. Arról, hogy Cady mit csinál a nyarak között eltelt időben, gyakorlatilag alig kapunk információt.

A dolgok elején említettem, hogy mennyire nem tetszett Tahereh Mafi Shatter Me című könyve. Aki olvasta, annak biztosan megmaradt belőle az érdekes központozás - hát, ha van irónia az életben, akkor az az volt, hogy a We Were Liars-ban ugyancsak élt ilyesmivel az írónő. Azt hozzá kell tennem, hogy ez Mafi könyvében szimplán idegesítő és hatásvadász volt számomra; itt inkább éreztem azt, hogy a sorokra széttördelt mondatok Cady gondolatainak kuszaságát, vagy éppen azt fejezik ki, hogy megszólalnia is nehéz adott szituációban.

Hosszú még az év, de merem azt állítani, hogy idén ez volt a legjobb könyv, amit eddig olvastam. Ha egy kicsit is vonzanak az olyan történetek, amikben gazdag emberek borzalmas dolgokat művelnek egymással, vagy mondjuk izgalmas dolognak tartod azt, amikor valakinek a saját elméjében kell Sherlock Holmes-t játszania, akkor mindenképpen ajánlom. Izgalmas, szép, és ha nem vagy már tinédzser, kissé nosztalgikus is - nekem legalábbis az volt.