Igazából nem is erről a könyvről akartam írni. Aztán úgy döntöttem, hogy nem feltétlenül szeretném negatív kritikával kezdeni itteni tevékenységemet, ráadásul miután kétszer-háromszor előadtam különböző barátaimnak, hogy mennyire felbosszantott a Shatter Me, nem volt sok kedvem még leírni is. Aztán ki tudja, lehet, hogy egy álmos februári délutánon mégis időt szakítok rá egy bejegyzés erejéig.
No, de térjünk vissza az eredeti tárgyhoz, ami nem más mint E. Lockhart We Were Liars című műve. Harry Potter-rajongóként természetesen egyből a Titkok kamrája hóbortos sztárprofesszora jutott eszembe az írónő nevéről, de egyébként Emily Jenkins-nek hívják. Ennek a történetnek persze semmi köze a varázslók világához, viszont annál valóságosabb. Főhősünk, Cady 15 éves és a tökéletes, nagy múltú Sinclair-família tagja. Sinclairék mind szőkék, gyönyörűek és gazdagok, és nyaranta a saját szigetükön múlatják az időt. A tizenötödik nyáron azonban, amit Cady a szigeten tölt, történik valami. Amikor pedig két évvel később visszatér, érzi, hogy valami nincs rendben és hogy rokonai igyekeznek eltitkolni előle a történéseket. Ennél többet nem árulok el, mert az mindent elrontana.
Úgy álltam neki ennek a könyvnek, hogy valami olyasmi lesz, mint a Gossip Girl: adott egy gazdag amerikai család, akiknek megvannak a maga titkai meg hibái (pl. drogfüggőség, alkoholizmus, érzelmi zsarolás stb.), és a végére ezek valahogyan felszínre kerülnek, lesz (vagy nem lesz) nagy családi összeborulás és elhajóznak a naplementébe. Szóval amolyan nyári olvasmányként ugrottam neki, amit az ember levisz magával a strandra és napozás közben lustán ellapozgat. Ehhez képest elég gyorsan keresztülvágtattam rajta, mert nem bírtam letenni, másrészt a végére sokkal sötétebb lett, mint amit el tudtam volna képzelni. Amíg olvassa az ember, végig találgat, hogy vajon mi lehet a nagy titok, ami után Cady nyomoz, de úgysem találnánk ki.
Ha csak az alapsztorit nézzük, akkor persze nem sok különlegesség van ebben a könyvben. Viszont Lockhart stílusa, és az, hogy tényleg egy elemi tragédia van a háttérben, mégis kiemelik a többi közül. Emellett Cady számomra az egyik legjobban megírt tinédzser: felnőtt, de mégsem az, nagyon sok mindent átlát, és közben szenvedélyes álmodozó is. Nagyon valóságos a szerelmi szál és a barátságok egyaránt: az, ahogyan a szigeten minden varázslatosabbnak, fontosabbnak látszik, mint a hétköznapi életben. Arról, hogy Cady mit csinál a nyarak között eltelt időben, gyakorlatilag alig kapunk információt.
A dolgok elején említettem, hogy mennyire nem tetszett Tahereh Mafi Shatter Me című könyve. Aki olvasta, annak biztosan megmaradt belőle az érdekes központozás - hát, ha van irónia az életben, akkor az az volt, hogy a We Were Liars-ban ugyancsak élt ilyesmivel az írónő. Azt hozzá kell tennem, hogy ez Mafi könyvében szimplán idegesítő és hatásvadász volt számomra; itt inkább éreztem azt, hogy a sorokra széttördelt mondatok Cady gondolatainak kuszaságát, vagy éppen azt fejezik ki, hogy megszólalnia is nehéz adott szituációban.
Hosszú még az év, de merem azt állítani, hogy idén ez volt a legjobb könyv, amit eddig olvastam. Ha egy kicsit is vonzanak az olyan történetek, amikben gazdag emberek borzalmas dolgokat művelnek egymással, vagy mondjuk izgalmas dolognak tartod azt, amikor valakinek a saját elméjében kell Sherlock Holmes-t játszania, akkor mindenképpen ajánlom. Izgalmas, szép, és ha nem vagy már tinédzser, kissé nosztalgikus is - nekem legalábbis az volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése