Májusi kedvencek

Avengers 2: Age of Ultron 

Azt kell mondjam, elég kúl lett a Bosszúállók második kalandja. Ultron egyszerre vicces és pszichopata, James Spader Tom Hardy óta a második legjobb elváltoztatott hangú gonosz a szuperhősfilmek történetében. Nagyon vártam az ikreket is, és nem kellett csalódnom, különösen Scarlet Witch-et illetően. A többiek hozzák a szokásos formájukat, de persze kicsit fejlődnek is; akit pedig továbbra is megölelgetnék és visszavinnék egy időgépben Peggyhez, az az édes, drága Steve.

Romaine Brooks

Leszbikus, crossdresser festőnő, aki többnyire nőkről - és főleg önmagáról készített - lenyűgöző, kissé kísérteties festményeket. Sokáig tudnám őket nézegetni.

Mad Men 

Véget ért az egyik kedvenc sorozatom, ami éveken át a minőségi szórakozást jelentette a tavasz végére/nyár elejére. Nagyon fog hiányozni Don, Peggy, Joan és a többiek, de csodálatos vége lett, és végig tartotta az első perctől megszokott színvonalat.

Cortana esküvői ruhák

Mivel a hónapban két részletben voltunk egy esküvőn, ezért nem csoda, ha közben nekem is elkezdett ekörül járni az agyam. Habár a tökéletes ruhát még nem sikerült megtalálnom (egyelőre különben sem aktuális), a Cortana kollekciójából azért valószínűleg tudnék választani. Gyönyörűek, légiesek, és valahogy mások, mint a többi.

Jóga

Amikor éppen nem zuhog vagy nem fúj, akkor természetesen lemegyek futni egy kicsit, de közben egy másik mozgásformába is aktívan belevetettem magam: elkezdtem jógázni, méghozzá a Yoga with Adriene névre hallgató YouTube-csatorna videóinak segítségével. Adriene egy nagyon cuki oktató, és akkor sem jön zavarba, ha néha elveszti az egyensúlyát vagy megbotlik a nyelve, és mindig mindent elmagyaráz, szóval kezdőknek tökéletes, haladóknak pedig akár hasznos is lehet.

Allan Amato

És végül, de nem utolsósorban, a Fight Club 2 híre kapcsán rátaláltam erre az egészen kiváló portréra Chuck Palahniukról. Allan Amato honlapján számos hírességről találunk fotókat, de ez nekem különösen bejön.

A kés meg a fiú - Patrick Ness: The Knife of Never Letting Go (Kés a zajban)

Habár azok közé tartozom, akik szerint a YA-könyvek felnőttek számára is tökéletesen élvezetes olvasmányok lehetnek, néha még meglepődöm azon, mennyire iszonyatosan jók tudnak lenni. Nem is feltétlenül a "rendes" felnőtt irodalomhoz hasonlítva, hanem még a saját kategóriájukban is. Patrick Nesstől eddig nem olvastam semmit, de ez alapján szívesen végigrágnám magam az egész munkásságán. 

Ahogy az a YA-világban igen népszerű felütés, ez a történet is egy posztapokaliptikus társadalomban, egy világtól elzárt településen - és ebben az esetben egy másik bolygón - kezdődik. Prentisstown lakosai azonban több különleges tulajdonsággal is rendelkeznek: mind hallják egymás gondolatait, és nincsenek köztük nők. A történetek szerint a bolygó őslakosai, a szpakkerek ugyanis ráeresztették a zajbaktériumot a háborúban az emberekre, amitől a nők megbetegedtek és meghaltak, a férfiak pedig elkezdték hallani a Zajt.  

Főhősünk, Todd egy napon szokásos köreit futja kutyája, Manchee társaságában.* Miközben almát akar szedni a mocsárban, összetűzésbe keveredik a helyi bully-val, aki kicsit elagyabugyálja, és ezután a gyümölcsök mellett ezúttal valami mást is talál. A mindent megtöltő Zajban ugyanis egyszer csak megjelenik egy cseppnyi Csönd. És innentől aztán felfordul az egész élete. 

Amikor Todd hazafelé menet végigsétál a település főutcáján, és megismerjük a város néhány lakóját, valamint az ő Zajukat, abból rögtön kiderül, hogy Prentisstown nem a legjobb hely a világon. A legtöbben erőszakosak, zavarodottak, folyton az elhunyt feleségeikre és lányaikra gondolnak, és természetesen a legtöbben a helyi kocsmában töltik a legtöbb idejüket. Az sem ad okot túl sok bizalomra, hogy a város urai, Prentiss polgármester és a fia egyfajta vallásos szektát építettek aköré, hogy kontrollálják a Zajt, és megőrizzék az ép eszüket a gondolatok forgatagában.

A történet tele van olyan kérdésekkel, amiken az ember nem csak tinédzserként gondolkozik el, sőt, talán akkor még nem is feltétlenül jutnak az eszébe ilyen dolgok, például, hogy működhet-e egy nők nélküli társadalom (a könyv egy sorozat első része, szóval még az is lehet, hogy ellenpélda is lesz benne). Biztosan sokan kívántuk már azt, hogy bárcsak hallanánk a másik gondolatait. Patrick Ness rémisztő képet tár elénk ezt illetően, és kiválóan érzékelteti, hogy mennyire borzalmas és zavaró lehet folyton mások rohanó elméjét is befogadni a sajátunk mellé. Meg lehet érteni azonban Todd-ot is, hogy amikor először szembesül a Csönddel, milyen abnormálisnak érzi, és micsoda szorongás tör rá attól, hogy elveszíti ezt a fajta kapcsolódást a világgal.       

Habár az elején egy kicsit nehéz volt hozzászoknom, de hét évadnyi True Blood (és a kiváló True Detective) után megmelengette a szívemet, hogy az írásmód miatt hallottam a fejemben a déli akcentusokat. Ahogy elnyújtják meg elharapják a hangzókat, és egy egészen különleges amerikai angolt kapunk így, amit a kívülálló hol ért, hol nem. Nincs is olyan nyelvezet, ami jobban megfelelne egy kemény munkával és kegyetlen férfiakkal teli világ lefestésére. Az írásmód maga a zsáner legjobbjai közé emeli a regényt: kiválóan érzékelteti a gondolatok rohanását, és azt, hogy Todd - gyerekkorának minden keménysége ellenére - akkor is csak 12 éves. Szerettem azt is, ahogyan a különféle normalitások ütköztek egymással, és ahogyan az egyes szereplők megpróbálták elfogadni és megérteni a másik világát.              

  

*Akinek Mancheeről nem az Up! című rajzfilmbeli kutya, Doug jutott eszébe, az valószínűleg nem látta az Up!-ot. Egy az egyben ugyanaz a két állat.  

  

A barátom az ellenségem - V. E. Schwab: Vicious

Mi történik akkor, ha a legjobb barátoddal rájöttök, hogyan lehet "szuperhőssé" válni, de a kísérlet elcsúszik egy félreértésen és némi nézeteltérésen, ami oda vezet, hogy egymás ősellenségeivé váltok? Erről szól Victoria Schwab bemutatkozó kötete. 

Főhőseink, Victor és Eli a Lockland University természettudományi tanszékének Jamese és Siriusa: kicsit arrogáns, nagyon tehetséges, és amint elég gyorsan kiderül, kellően vakmerő srácok. Mivel a szokásos tananyag nyilván nem érdekli annyira őket, ezért egyedülálló kutatásba kezdenek: arra akarnak rájönni, hogyan szerez valaki különleges képességeket. Miután azonban az elméletet átültetik a gyakorlatba, röviden szólva elszabadul a pokol: Victor börtönbe kerül, Eli eltűnik, és az rögtön az első fejezetekből kiderül, hogy nem volt békés az elválásuk.  

A könyv több idősíkban játszódik. Az elején mind a múltat - az egyetemi éveket -, mind pedig a jelent Victor szemszögéből ismerjük meg, aztán a  végére Eli, valamint még három mellékszereplő megkapja a maga fejezeteit. Ebből a szempontból kissé aránytalan a könyv, de ahhoz, hogy átlássuk az egyének motivációit, ez egy kiváló módszer; a történet elején pedig valóban nincs sok jelentősége mindenki más gondolatainak vagy emlékeinek. Mivel Victor ennyire központi szerepet kap egészen sokáig, ezért a karaktere is nagyon szépen meg van formálva: lenyűgözően okos és ravasz, kiváló emberismerő, és közben kegyetlen és irigy - szóval magával ragadó. (Ha jól értelmezem az internetek véleményét, nem én vagyok az egyetlen, aki Dane Deehant látná szívesen egy filmadaptációban, még akkor is, ha kicsit fiatal a szerepre.) 

Nehéz erről a könyvről úgy írni, hogy ne lőjem le az összes fontos "titkot", de megpróbálom. Eli motivációja nagyon ki van találva, tökéletes vitaindító lehet jó és rossz fogalmát illetően. Sydney-ről a Saga képregény Izabelje ugrott be, Mitch pedig az én fejemben az Atlantisz című rajzfilm Dokija. Ez is jelzi, hogy alapvetően elhagyhatatlan típusok (gyámoltalan kislány; nagydarab, de csupaszív fickó; csábító szőkeség), de annyira jól működnek ebben a sztoriban, hogy nem lesznek klisések. A "szupererők" is különlegesek: nem azt mondom, hogy sosem fordultak még elő máshol, de együtt lenyűgöző kombinációt alkotnak. Nagyon gyorsan olvasható, könnyed, de intelligens stílusban megírt könyvről van szó, ami érdekes etikai kérdéseket feszeget,  izgalmas karaktereket vonultat föl, és szinte követeli a folytatást - ami, ha minden igaz, jövőre jön. Addig pedig ott van Schwab többi műve. 

Szerelmek a Tisza-parton - Grecsó Krisztián: Megyek utánad

"Hogy lehet gondolkodni, ha szép lányok jönnek? [...] Hogyan is lehetne jobban elmesélni egy ember életét, ha nem a szerelmei történetén keresztül?" A fülszövegnek ez a két kulcsmondata elég jól összefoglalja, hogy mi tetszett ebben a könyvben, és majd hozzáteszem, hogy mi az, ami kevésbé.

Itt van nekünk Grecsó Krisztián Daru, a Viharsarok szenvedő szerelmes fia, aki egyszerre minden férfi az univerzumban, de legalábbis a szocialista, majd rendszerváltó Magyarország Alföldjén. Nem sok minden történik vele azonkívül, hogy folyton megy a lányok után, azok meg mennek utána, közben felnő meg együttest alapít, minden fontos függőséget kipróbál, kicsit jár egyetemre is, és végül mágikus - már-már hihetetlen - módon rátalál a lelki társára.  

Az, ahogyan a lányok viszonyulnak Daruhoz, vagy ahogy ő viszonyul hozzájuk, valóban kiválóan mutatja meg főhősünk (férfivá) érését, vagy azt, hogy sokszor mennyire nem érti meg egymást két ember. Viszont az is világossá válik, hogy ez nem annyira a nemek különbözőségéből, hanem a kommunikáció hiányából fakad (wow. much felfedezés. such pszichológia), amit írhatunk az alföldi emberek szótlanságának számlájára (tudom, miről beszélek, higgyétek el), vagy egyszerűen arra, hogy Daru - talán Sára kivételével - egyikükkel sem kerül olyan mély, mondhatni baráti kapcsolatba, ahol az érzelmek és a gondolatok kiöntése kicsit egyszerűbben menne. Éppen ezért megmarad a belső szenvedés és monologizálás, ami őszintén szólva eléggé közel áll a szívemhez/a személyiségemhez, viszont amikor minden második mondat egy képzavaros hasonlattal ér véget, akkor az egy kicsit sok. Hiába vannak meg a móriczi gyökerek a hangulatteremtő leírásokban vagy a szituációkban, ha az írásmód átmegy ilyen költői truvájkodásba. 

Visszatérve a fülszövegre: valóban kiváló az a felvetés, hogy egy olyan világban/faluban, ahol nem történik semmi, és az asszonyok hétvégenként csak azért mennek a piacra, hogy egymás között kicseréljék a tyúkjaikat, mi értelme lehetne az életnek, ha nem a lányok, a szerelem, a vágy, egy társ keresése? És ebből a szempontból egyértelmű, hogy Daru életét ezeken a dolgokon keresztül kell elmesélni. Ami a gondolkodás képességének elvesztését jelenti a szép lányok által, azok részben a fent már említett képzavaros körmondatokban nyilvánulnak meg, amik között találhatunk jó pár nagyon eltalált, igazán szép darabot is. A könyv igazi erőssége számomra mégis a hangulatok, a helyszínek megfogásában, a rendkívül plasztikus leírásokban rejlett: hogy nem egyszerűen látom magam előtt az Alföldet meg a fóliasátrat meg a szánalmas albérletet, hanem ott vagyok benne, szagostól-színestől-mindenestől. Biztosan fogok még Grecsót olvasni, mert elsőnek elég jó volt, de állítólag van ennél még jobb is.            

  

P.S.: Érdekes lenne abból a szempontból is megvizsgálni a könyvet, hogy adott évtized, vagy mondjuk 5-6 éves periódus nőideáljai hogyan jelennek meg benne. Én ezt különösen Adélnál éreztem erősnek - láttam magam előtt a barnás rúzst, csipkés topot és kis mellényt meg világos farmert hordó, fekete loboncú lányt, amint a kollégiumi szobában a Bonanza Banzai-ra bólogatva cigarettázik -, de a többiek sem kivételek. Talán legközelebb megírom.  

Áprilisi kedvencek

Mivel nem csak könyvekről meg filmekről szeretnék írni, ezért az egyéb érdeklődési köreimet ezekben a havi bejegyzésekben fogom elétek tárni. Lesz benne művészet, divat, gasztronómia, meg még sok más egyéb, amit egyelőre nem tudok megjósolni - de vágjunk is bele!

 

Barbara Dziadosz grafikái 

Az első kedvencemre teljesen véletlenül sikerült rátalálni, de azonnal beleszerettem. Barbara (vagy becenevén Basia) Dziadosz rajzai látszatra leginkább szocializmus-beli reklámokat idéznek (ami lengyel származása miatt egyáltalán nem meglepő). Viccesek, szürreálisak, néha társadalomkritikusak, sokszor meg inkább csak aranyosak.

 

Budapest100 és Könyvfesztivál

Az április programok szempontjából tömve volt jobbnál jobb dolgokkal, és ezért nem tudtam én sem dönteni fenti két esemény között. A Budapest100-nak ráadásul most már három éve aktív résztevője is vagyok a háttérből, így különösen a szívemhez van nőve (magyaros fogalmazás FTW). A Könyvfesztivál adta lehetőségeket pedig idén, úgy érzem, kimaxoltuk a barátaimmal: sokat dedikáltattunk (én hármat), és két nagyon jó beszélgetésen is részt vettünk, amik közül az egyiken Grecsó Krisztián énekelt a Rájátszásos barátaival, Háy János pedig egyszerre volt mérhetetlenül vicces ("Ja, hogy honnan szedjük a cuccot?") és ugyanilyen bölcs ("Hát a prózának olyannak kell lennie, mint a Teremtés könyvének: tökéletesnek, érted?"). Természetesen nem hagyhattuk ki Jonathan Franzent sem, aki egy fantasztikusan jófej ember, és majd az unokáimnak úgy mesélem, hogy megkérte a kezemet.

Csillagok háborúja

Most közbeszólhatna valaki, hogy hé, álljon meg a menet, hát ez is film, nem erről volt szó! De a Csillagok háborújáról nem fogok külön bejegyzéseket írni, mivel most már a legutóbbi film is tíz éves, és nálam sokkal hozzáértőbb emberek írtak róla bőven. (Természetesen decemberben több kilométeres kirohanásra számíthattok.) Újranéztük mind a hat a filmet a barátaimmal, és ez bizony elég sok tanulsággal szolgált: például megértettem, hogy miért gyűlölik annyira mélységesen az emberek Hayden Christensent. Ugyanis a II-III. film azok közé tartozik, amik klasszisokkal jobbak lettek a magyar szinkronnal. Az eredeti trilógiát is most láttam először eredeti nyelven, és elég megható volt az ikonikus mondatokat újra hallani. Han Solóba pedig újra és reménytelenül beleszerettem.

Túrószuflé

Szerintem ezt nem nagyon kell magyaráznom, a kép magáért beszél. Képzeljetek hozzá a málnaöntetet, és máris a mennyországban lesztek. A receptet itt találjátok.

Levélterápia - Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről

Amikor azt mondtam, hogy a We Were Liars idén a legjobb könyv, amit olvastam, természetesen tudtam, hogy ez az állítás úgyis meg lesz cáfolva. A We Need To Talk About Kevin ugyancsak egy család drámája, és újfent tragédiával végződik (vagyis inkább kezdődik), de nem annyira egy társadalmi csoportra fókuszál, hanem inkább az amerikai társadalom és kultúra, valamint a család intézményének modern problémáit veszi górcső alá. 

A levélregény írója Eva Khatchadourian, egy örmény származású útikönyv-szerző. Férjének, Franklinnek címezi a könyv fejezeteit alkotó leveleket, amelyek általában két részre tagolódnak: az egyik felük a múltról, a másik a jelenről szól. Ezt a két idősíkot pedig az a bizonyos csütörtök választja el, amikor a fiuk, Kevin iskolai lövöldözést követett el. A múltbéli szálból megismerhetjük Eva gyerek- és kamaszkorát, fiatalkori utazásait, Franklinnel való megismerkedését, a házasságukat, és végül eljutunk oda, amikor a férj úgy dönt: gyereket szeretne. 

Eva kezdettől fogva ódzkodik az ötlettől, ráadásul ekkor már 35 éves, így nincs rá biztosíték, hogy egészséges gyermekük születik, végül mégis vállalja a dolgot. A gyereknevelés egy hatalmas, hosszú csata Eva és Franklin között: habár a legtöbb napon sikerült fenntartaniuk a boldogság látszatát, a nő meg van róla győződve, hogy Kevin szándékosan követ el mindent annak érdekében, hogy megkeserítse az ő életét - Franklin pedig mindezeket a dolgokat apró csínyként könyveli el, amiket bármelyik kisgyerek elkövethet. 

Az egész történetnek van egy Rosemary's Baby-jellegű hangulata, és ahogy haladunk előre az időben, úgy lesz egyre inkább az az érzésünk, hogy Kevin valóban a pokol legalsó bugyraiból került elő. Ami ezt erősen relativizálja, az a második gyermek, Celia születése: a kislány - minden furcsa fóbiája ellenére - az a gyermek, akit Eva akart. Épp ezért irreális Franklin felvetése, amikor megkérdőjelezi Eva anyaságra való képességét, mondván, ha az első alkalommal nem sikerült, akkor miért próbálkozna még egyszer. Ha nagyon sarkítva akarok fogalmazni, Kevin gyakorlatilag erőszak útján fogan: nem a szó hagyományos értelmében, de mindenképpen az édesanyja akaratával szemben. Mindazonáltal az, hogy Eva mindent elnéz Celiának, felveti a kérdést, hogy vajon csak azért látja Kevint annyira gonosznak, mert nem igazán akart gyereket, vagy valóban egy kis pszichopatáról van szó.       

Mivel csak Eva szempontjából ismerjük meg az eseményeket, ez a kétkedés persze minden történéssel szemben fennáll; viszont ha van alkalmas szereplő a történetben a mesélésre, akkor az ő. Hiszen az egész élete hihetetlen történetekből áll össze: útikönyv-íróként bejárja a fél világot, rendkívül tájékozott, művelt, a stílusa szofisztikált, sőt sokszor talán burjánzó és túldíszített - de épp ez a nyelvezet ad igazi betekintést Eva lelkébe. Egyrészt a származása, másrészt a műveltsége miatti különállása persze arrogánssá is teszi - és egészen a könyv végéig talán nem is nagyon realizálja, hogy Kevin valójában mennyire hasonlít rá.  

Lionel Shriver könyve nagyon sokfajta problémát jár körül: azt, hogy a gyerekvállalás nem feltétlenül való mindenkinek; hogy senkit sem szabad akarata ellenére kényszeríteni valamire, főleg nem érzelmi zsarolással; hogy néha bármennyire is hinni akarunk valakinek az ártatlanságában, nem mindig az a jó hozzáállás, és ugyanez igaz a negatív oldalról is. Olyan kérdésekre keresi a választ, hogy vajon meddig és milyen mértékben vonható felelősségre egy szülő a gyermeke cselekedeteiért? Vannak-e alapvetően gonosznak születő emberek? Meddig tart a önmegvalósítás, hol kezdődik az önzés, és mi köze van az ember tágabb környezetének ahhoz, hogyan hat ez egy család életére? Milyen hatással van a média és a sztárközpontú társadalom az egyén lelki fejlődésére? Nyilván nem soroltam fel mindent, és még hosszan lehetne folytatni az elemzést, de ez is mutatja, hogy rendkívül összetett, izgalmas műről van szó, ami sokak számára lehet élvezetes olvasmány.       

Egy cuki sorozatgyilkos története - Liza, a rókatündér

Hatalmas reményekkel ültem be a moziba, és egyáltalán nem kellett csalódnom. Ha az ismerőseim megkérdezték, hogy tetszett és milyen volt, persze nekem is egyből Wes Anderson neve kúszott a számra, de ha jobban belegondolok, egy-egy apró stílusbeli hasonlóságtól eltekintve ez valami egész más, és valami egész jó a magyar filmiparban a Szuperbojz meg a romantikusnak és/vagy viccesnek beállított lónyálak után.

Itt van nekünk Liza (Balsai Móni), a harmincéves szőke álmodozó, aki az idős Márta néni (Molnár Piroska) gondozásából él. A magányos leányzó egyetlen társa Tomy Tani (David Sakurai), a japán táncdalénekes szelleme. Liza kimenőt kap a születésnapján, és fontos misszióra indul: megpróbálja megtalálni igaz szerelmét. Az udvarlók azonban hullani kezdenek körülötte, mint a legyek, és Tomy segítségével Liza ráébred, hogy ő egy elátkozott rókatündér, aki a legenda szerint fekete özvegyként szívja el szeretői életerejét. Az egyre gyűlő áldozatok felkeltik a rendőrség figyelmét, és a kissé mamlasznak tűnő, de jó szándékú Zoltán Zászlóst (Bede Fazekas Szabolcs) állítják rá az ügyre.

A Liza erőssége egyértelműen a jól eltalált, érdekes modorú színészi játékban, illetve a vizualitásban és a zenében rejlik. A Tövisházi Ambrus által komponált dallamok nagyon emlékezetesek, szinte muszáj rájuk táncra perdülni. A színvilág noirosan visszafogott - mégiscsak gyilkosságok történnek -, a díszlet mesterien van megalkotva: a Mátyás téri Magda-udvar épülete, a leharcolt, félig üres polgári lakás vagy az Erzsébet téri Terminal étterem helyére álmodott Mekk Burger tökéletes hátteret adnak a szürreális történethez.

Nagyon-nagyon szeretem ezt a filmet, azt hiszem. Kicsit Amélie-s, kicsit Wes Andersonos, de közben mégis ikonikusan magyar és budapesti. Balsai Móniért azóta rajongok, hogy a székesfehérvári színházban Stuart Máriát alakította; Zoltán Zászlóst egyszerűen hazahoznám és megölelném. Liza további választottjai mind tökéletesen agyament módon megalkotott karakterek - a különleges ételeket kedvelő Károly kedvenceit még napokkal később is emlegettük.