2015. május 26., kedd

A kés meg a fiú - Patrick Ness: The Knife of Never Letting Go (Kés a zajban)

Habár azok közé tartozom, akik szerint a YA-könyvek felnőttek számára is tökéletesen élvezetes olvasmányok lehetnek, néha még meglepődöm azon, mennyire iszonyatosan jók tudnak lenni. Nem is feltétlenül a "rendes" felnőtt irodalomhoz hasonlítva, hanem még a saját kategóriájukban is. Patrick Nesstől eddig nem olvastam semmit, de ez alapján szívesen végigrágnám magam az egész munkásságán. 

Ahogy az a YA-világban igen népszerű felütés, ez a történet is egy posztapokaliptikus társadalomban, egy világtól elzárt településen - és ebben az esetben egy másik bolygón - kezdődik. Prentisstown lakosai azonban több különleges tulajdonsággal is rendelkeznek: mind hallják egymás gondolatait, és nincsenek köztük nők. A történetek szerint a bolygó őslakosai, a szpakkerek ugyanis ráeresztették a zajbaktériumot a háborúban az emberekre, amitől a nők megbetegedtek és meghaltak, a férfiak pedig elkezdték hallani a Zajt.  

Főhősünk, Todd egy napon szokásos köreit futja kutyája, Manchee társaságában.* Miközben almát akar szedni a mocsárban, összetűzésbe keveredik a helyi bully-val, aki kicsit elagyabugyálja, és ezután a gyümölcsök mellett ezúttal valami mást is talál. A mindent megtöltő Zajban ugyanis egyszer csak megjelenik egy cseppnyi Csönd. És innentől aztán felfordul az egész élete. 

Amikor Todd hazafelé menet végigsétál a település főutcáján, és megismerjük a város néhány lakóját, valamint az ő Zajukat, abból rögtön kiderül, hogy Prentisstown nem a legjobb hely a világon. A legtöbben erőszakosak, zavarodottak, folyton az elhunyt feleségeikre és lányaikra gondolnak, és természetesen a legtöbben a helyi kocsmában töltik a legtöbb idejüket. Az sem ad okot túl sok bizalomra, hogy a város urai, Prentiss polgármester és a fia egyfajta vallásos szektát építettek aköré, hogy kontrollálják a Zajt, és megőrizzék az ép eszüket a gondolatok forgatagában.

A történet tele van olyan kérdésekkel, amiken az ember nem csak tinédzserként gondolkozik el, sőt, talán akkor még nem is feltétlenül jutnak az eszébe ilyen dolgok, például, hogy működhet-e egy nők nélküli társadalom (a könyv egy sorozat első része, szóval még az is lehet, hogy ellenpélda is lesz benne). Biztosan sokan kívántuk már azt, hogy bárcsak hallanánk a másik gondolatait. Patrick Ness rémisztő képet tár elénk ezt illetően, és kiválóan érzékelteti, hogy mennyire borzalmas és zavaró lehet folyton mások rohanó elméjét is befogadni a sajátunk mellé. Meg lehet érteni azonban Todd-ot is, hogy amikor először szembesül a Csönddel, milyen abnormálisnak érzi, és micsoda szorongás tör rá attól, hogy elveszíti ezt a fajta kapcsolódást a világgal.       

Habár az elején egy kicsit nehéz volt hozzászoknom, de hét évadnyi True Blood (és a kiváló True Detective) után megmelengette a szívemet, hogy az írásmód miatt hallottam a fejemben a déli akcentusokat. Ahogy elnyújtják meg elharapják a hangzókat, és egy egészen különleges amerikai angolt kapunk így, amit a kívülálló hol ért, hol nem. Nincs is olyan nyelvezet, ami jobban megfelelne egy kemény munkával és kegyetlen férfiakkal teli világ lefestésére. Az írásmód maga a zsáner legjobbjai közé emeli a regényt: kiválóan érzékelteti a gondolatok rohanását, és azt, hogy Todd - gyerekkorának minden keménysége ellenére - akkor is csak 12 éves. Szerettem azt is, ahogyan a különféle normalitások ütköztek egymással, és ahogyan az egyes szereplők megpróbálták elfogadni és megérteni a másik világát.              
  

*Akinek Mancheeről nem az Up! című rajzfilmbeli kutya, Doug jutott eszébe, az valószínűleg nem látta az Up!-ot. Egy az egyben ugyanaz a két állat.  

  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése